Duplázós hétvége 300 magyarral a lengyel hegyekben

Krynica az egyik legjobb versenyterep ez nem kérdés: idén harmadszorra rendeztek itt versenyt a lengyelek, a 2014-es sprint és 2015-ös super után idén egy dupla beast+super kombóval örvendeztettek meg bennünket.
A helyszín tökéletes adottságokkal rendelkezik egy igen gyilkos pályához, meredek sípályákkal, szépséges erdővel, és kilométereken át kanyargó, köves hegyi patakokkal minden spártai harcos perverz igényeit kielégíti Akik az előző években voltak, nagy százalékban most is visszatértek, hiszen minden adott volt a tökéletes hétvégéhez: a brutál terepen kívül a lengyel-magyar barátság, illetve a két verseny teljesítésének lehetősége is komoly vonzerőnek bizonyult.

Akcióban a staff
A magyar 3 tagú szervezőgárda is már jó előre elhatározta, hogy ide bizony együtt látogat el, hiszen év közben mi is csak online kapcsolatban vagyunk, ritkán adódik olyan verseny, ahol egyszerre mindhárman menni tudunk. Aztán egyszer csak közbeszólt az EB, amely számomra szintén komoly vonzerővel bírt, de pár nap őrlődés és lelki tusa után mégis Krynicára szavaztam. Ennek oka főleg az volt, hogy immár másod vonalas versenyzőként nem éreztem volna az EB indulásomat komolynak, másrészt Krynica Kouty mellett a kedvenc helyem. És a munka nélküli, versenyzős bulizós staff-os hétvégét sem szerettem volna bukni, mert sokat jelent a kollégáim barátsága!  Így történt hát, hogy ugyan megkísértett az EB szele, de végül mégis ott kötöttem ki, ahol igazán a helyem van, és ez remek döntésnek bizonyult.

Barátokkal ismerősökkel vágtunk tehát neki az útnak, és Krynicába érkezve rögtön otthon éreztük magunkat A másnapi beastre készülődve is már több ismerőssel találkoztunk, de ami a versenynapon fogadott minket, az elképesztő volt! 
Hungarian Spartan Community – 300
A beasten indulók száma nem haladta meg a 900 főt, ebből azonban több, mint 300 magyar versenyző volt! Volt már olyan verseny, ahol ilyen szép nagy számban képviseltük kis hazánkat, de itt most valamiért olyan összetartás és jó hangulat alakult ki, amire eddig ilyen mértékben nem volt példa! A pályán szinte mindenhol találkozhattál magyar futóval, mindenki hangosan drukkolt, üdvözölte egymást, segítettek a versenyzők egymásnak. A hangulatot fokozta, hogy szép számmal voltak magyar önkéntesek is, és ez is sokszor átsegítette a résztvevőket az esetleges holtponton. Így történhetett, hogy a pálya brutál keménysége ellenére mindenki mosolyogva érkezett célba, vagy röhögött saját kínlódásán a célbaérkezés után, mert akkor és ott mindegy volt, mert amerre csak néztél, ismeretlen ismerős honfitársak néztek vissza rád a fesztivál minden szegletéből! A délutáni csapatfotón sajnos nem tudott jelen lenni mindenki, de így is meglepődtünk, amikor Zsófi bemondta a gyülekezőt, és kb a területen jelenlévő emberek 70%-áról kiderült, hogy magyar, és a csapatfotóra vár! Ez úton is köszönjük nektek a lelkesedést, amelyről versenyről versenyre bizonyságot tesztek, felejthetetlen pár pillanat volt, amíg a fotózkodás zajlott!

Akkor hát nyomjuk a supert is…..
A szombati beast után sokak átértékelték a másnapi superhez, avagy az ultrabeasthez fűződő terveiket, ám az elbizonytalanodás érzését egy jó vacsora után már magabiztosság váltotta fel!

A vasárnapi Super-en kb 60 magyar állt rajthoz, és közülük sokan már nem túl friss lábakkal, a beast teljesítése után vállalták be a másnapi versenyzést is. Akik nem akartak duplázni, azok közül többen beálltak önkéntesnek, így a superen még több magyar volunteer vigyázó szeme kísérte utunkat (és burpeejeinket :D)

Amikor tanít a hegy
A z előző napi pályából a legkönnyebben futható rész került ki, így a super is igen keményre sikeredett! Az összes nagyobb felfelé benne volt másnap is, a végeláthatatlan sípályával és az erdőbeli majdnem négykézlábfelmászós meredek úttal együtt. A rövidítés ellenére a patakból viszont még kicsit többet kaptunk, ha előző nap nem lett volna valakinek elég, most is bőven gyakorolhatta a patakban futás technikáját-sejtésem szerint legközelebb már mindenkinek jól fog menni, annyira sokat futottunk benne

A jó hangulat és szervezés mellett még másra is nagyon jó volt ez a hétvége: valószínűleg minden résztvevő sokat tanult magáról. Hol tartunk a felkészülésben, miben kell még fejlődni, mit van értelme bevállalni és mit nincs. Örömmel hallottuk, hogy a két napos versenyzést vállalók a második napra többnyire megtáltosodtak, és mindenki a saját szintjén, de teljesítette mindkét távot sérülés és különösebb kimerülés nélkül!
….és hogy miért éppen Kryncia? Mert a lengyelek spartanland-je egy kicsit most a magyaroké is lett  Bevettük a hegyet, és nem fogott ki rajtunk a patak!
Reméljük, Krynica visszaköszön majd a jövő évi versenynaptárban is! 

The post Miért éppen Krynica? ;-) appeared first on Spartan Race Hungary.

Több mint 340 magyar részvételével került megrendezésre Kassa városában a legutóbbi szlovák sprint verseny. A futamok alatt két hatalmas vihar is tiszteletét tette, ezzel megnehezítve az akkor pályán lévők dolgát.

A két fordulós verseny első futamát korábban Prágában rendezték meg szintén sprint távon, így az akkor kapott érem mellé ezen a versenyen a spartanok megszerezhették az egyedi medál másik felét. Kassa szívében volt elhelyezve a versenyközpont. Így a pálya szinte teljes része aszfalton (csúszós macskakövön) futott, kevés parkkal tarkítva. A nagyobb utcáktól a kisebb sikátorokig sok helyen kanyargott az útvonal, és sajnos nem mindenhol volt egyértelműen kijelölve a pálya, így voltak, akik letértek a helyes útról. A közelben lévő parkba is befutottak a résztvevők, ezzel kicsit megtörve a városi pálya egyhangúságát. A vonalvezetés különlegessége volt még, hogy a pálya vége felé be kellett futni a föld alá, ahol kb. 200 métert kellett futni a régi téglafalak között. Néhol a fejünket is le kellett húzni, mert alacsonyabb volt a belmagasság. Elegendő, de sokkal kevesebb fény volt itt, mint a felszínen. Élesen kanyargott a pálya jobbra-balra. Az egyik kanyar után pedig ott vártak bennünket az önkéntesek, hogy visszamondassák velünk a memória feladatot.

A pálya abból a szempontból volt egyedi, hogy a vizes akadályok telepítése nehezen volt megoldható, így csak egyetlen ilyennel találkoztunk: egy nagy konténerrel, amit akár száraz fejjel is megúszhatott az óvatos spartan. A konténerbe egyébként időnként nagy adag jeget öntöttek bele. Az akadályok között egyértelműen a palánkok domináltak. A rég nem látott tricepsz bar-ral is lehetett találkozni. Két cipelős akadály volt: a vödör és a zsákhordás. Ezek a megszokottnál könnyebbek voltak és a távolság sem volt túl megterhelő a kihívásra számító spartanok számára. A dárdahajítás ezzel ellentétben kicsit messzibbnek tűnt a szokásosnál, a kötél alig ért el a szalmabáláig. A végén természetesen a multiringgel találkozhattunk, aminek most is rúd, gyűrű, kötél volt a sorrendje.

Az időjárás se kímélte a versenyzőket: a reggel hűvös, nyirkos idővel és szemerkélő esővel indult, majd kisütött a nap és a szép napsütést kétszer elsöprő erejű vihar szakította meg. A célba beérkező spartanok az érem-póló- sör-víz- banánosztó önkéntes sátrakban keresték menedéket, azonban sokan úgy gondolták, hogy nekik már mindegy és a szakadó esőben téblábolva ettek-ittak- beszélgettek.

A verseny fontos részét képezte a jótékonysági futás. Két futamban indulhattak a résztvevők, akik már a nevezésnél különleges citromsárga pólót és szilikon karkötőt kaptak, befutásnál pedig egyedi citromsárga érmet. A pálya megegyezett az eredeti útvonallal, de itt nem volt rajtszám és időmérés. Rajtszám híján a memóriateszt feladatot kivették a szervezők.

A nagy számban induló magyarok között ismét akadtak kiemelkedő eredményt elérő spartanok. Bár a HUN Elit Team Csapat tagjaként indultak, így egyéniben nem volt értékelhető az eredményük, azonban abszolút összetettben Czindrity Attila a 3., Nemes Erik az 5. helyen végzett. Csapatban az előkelő első helyen végzett az OCR Elite Team a következő összeállításban: Egri Viktor (abszolút összetettben 7.hely), Kíves Bendegúz (9.), Tömböly Dávid (12.) és Mészáros László (13.). Open kategóriában a nőknél Péntek Jenny a 2., a férfiaknál Molnár Máté a 3. helyen végzett.

Czindrity Attilát, a kassai verseny legjobbját interjúvoltuk meg.

-Hogyan keveredtél a Spartan Race világába?

– Még 2014-ben a mogyoródi sprinten ismerkedtem meg az extrém akadályfutással. Régóta piszkálta a fantáziámat ez a típusú verseny, így egy crossfit edzésen fel is dobtuk a kérdést, mi lenne ha elindulnánk csapatban? Így is lett, az open kategória győztes csapata lettünk. Nagyon nagy élmény volt, még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok.  Azóta is benne vagyok ebben a sorozatban, és amikor csak idõm engedi, ott vagyok a versenyeken.

-Hogyan készülsz, edzel egy-egy versenyre?

– A hét minden napján futok, ha tehetem. Atléta múlttal rendelkezem, így van egy bevált megszokott séma, ami szerint készülök. Sok hosszú iramfutást és résztávos edzést csinálok. Ezek mellett specifikus edzéseket is beiktatok a hét egy-egy napjára.

-Melyik táv a kedvenced és miért?

– Mindegyik a kedvencem.  Szeretem a hosszú futós szakaszokkal teli elmeőrlő beast-eket, a sűrű dombos akadályokkal teli supereket, és a gyors sprinteket. A lényeg hogy tegyen próbára és fejlesszen.

-Futásban vagy akadályokban vagy jobb?

– Alapjában véve szerintem futásban jobb vagyok, de sokat erősödtem az utóbbi 1 évben az akadályok leküzdésében is. Koutyban a superen hiba nélkül sikerült végig mennem, míg előtte a nitrai sprinten kettőt is rontottam. De egy kis szerencse sem árt a versenyzéshez. Hiába találsz célt, ha kipattan a dárda abból az ember méretű szalmabábúból. 

-Mesélj pár szóban a kassai élményeidről, futásodról.

– A hangulat ott is frenetikus volt, a 8-as elit rajt gyorsan eljött. Az első pár km még gyorsabban eltelt, de az iram csak fokozódott, ami hála istennek jól is ment, így az elejét szépen lassan utolértük. Jött a dárdahajítás… ugyan célt talált, de nem állt bele. Így jöhetett a jól megérdemelt 30 db burpee. Ezt Peter Ziskaval és Michal Rajniakkal fej-fej mellett haladva csináltuk. Eközben a versenyt megnyerő fiatal cseh fiú nem rontott és jó tempót futva, elsőnek ért a célba. Az utolsó 1 km hatalmas hajrá verseny volt. A célvonal előtti multibarnál lendületet veszítettem, így a szlovák sporttárs a multibaron hajrázott le.

-Mik a jövőbeni céljaid a Spartan Race-szel kapcsolatban?

– Szeretnék a HUN ELIT TEAM-mel és egyéniben is minél több versenyt nyerni. Egyszer mindenképp, de ha úgy adja a sors többször is az EB-n és a VB-n ott lenni, és jól szerepelni.

Minden kassai teljesítőnek gratulálunk. Attilának pedig drukkolunk, hogy elérje a céljait, sőt meg is haladja azokat!  AROOO Attila és spartanok!!

The post Viharos városi sprint Kassán appeared first on Spartan Race Hungary.

Tavaly az eb helyszíne Közép-Európa, azon belül is Szlovákia, a Magas-Tátra volt. Idén pedig hazánktól messzebb, a skót felföldön Edinburgh-tól nem messze tervezték meg a hosszú távú, 20+ km-es, legalább 30 akadállyal megspékelt pályát. 2016. július 24-én a legjobbak tehát beast távon mérethették meg magukat a 2. Spartan Race EB-n.

Az Európa-bajnokságon nem vehet részt akárki, külön kvalifikációra van szükség. Minden Spartan Race futamon az első tíz helyezett kvalifikálja magát, azonban az ő, azaz a már kvalifikáltak eredménye a következő versenyeken nem számít (tegyük fel, hogy a következő versenyen a már kvalifikált emberek közül 5 bekerül az első tízbe, ekkor ők „kiesnek a kosárkából” és az első tizenöt ember közül a még be nem került 10 fő kvalifikálta magát az eb-re és így tovább).

Hazánkat egy kb. 15-20 fős magyar küldöttség képviselte, a többiek a krynicai versenyen mérettették meg magukat. A nagy többség az eb elit futamban indult. A férfi mezőny helyi idő szerint 7:15-kor, a női pedig 7:30-kor indult. Ezen rajtok után sorakoztak fel az Európa-bajnokságon kívül induló elit és open kategóriák. (Az extra kihívást keresőknek és a kísérőknek szombaton még egy sprint futamot is rendeztek a skótok.)

Nézzük csak szép sorjában a hétvége eseményeit!

Szombat délután tartottak egy eligazítást, ahol tájékoztatták a versenyzőket a főbb szabályokról, tudnivalókról, de az elmondottakból azért nem lett minden betart(at)va. Példának okáért azt mondták, hogy ahányszor leteszed a vödröt és a zsákot, annyiszor 30 burpeet kell lenyomni, illetve zsákot nem lehet váll felett vinni, hanem csak kézben, derékmagasságban, a vödröt pedig csak magad előtt átkulcsolt kézzel. Mondanom sem kell, hogy például a nagyon nehéz vödröt a többség (többször) letette (tisztelet a kivételnek), és mégse kellett burpeezniük.

A Spartan Race szlogenjével ellentétben a „You’ll Know at the Finish Line” azaz „majd a célban megtudod” helyett már a versenyt megelőzően e-mail-ben megkapták a versenyzők a pályaadatokat, miszerint 22 km hosszú pályán 1345 m szintet kell majd legyőzniük (Skócia legmagasabb hegycsúcsa Ben Nevis, magassága: 1345 m) és 6 frissítő állomással számolhatnak. Az eligazításon ezzel szemben már 23 km-t emlegettek 1400 szinttel. A verseny végén pedig a versenyzők 20 kilométer alatt mérték a valós távot. (a beast legalább 20 km a magyaroknál, más mértékegység szerint legalább 12 mérföld ami pontosan 19,31 km)

Az időjárásról annyit, hogy egész nap esett vagy nagyon esett, egy kicsit kisütött a nap, majd megint esett. (A változó időjárásból a biztos pont mindig az eső volt. De ezzel azért ezen a környéken előre lehetett számolni. ) A nyirkos, nedves környezet nem könnyítette meg pl. a monkey bar-on való átjutást ami nagyon csúszott. (Ilyennel azért a ceu-s versenyeken is találkozik az ember. )

A terep tipikus skót felföld, domboldal váltakozása, hol lankásabb, hol meredekebb részekkel. A talaj laza, puha, nedves, füves föld volt, ami teljesen más futóstílust igényelt, s ez nehézséget jelenthetett annak, aki nem ehhez van hozzászokva.

A Spartan Race atyja, Joe De Sena is képviseltette magát a versenyen: vasárnap ő indította el a férfi és női elit eb futamokat egy skót dudással karöltve. A rajt érdekessége volt, hogy akkor lehetett elrajtolni, amikor kb. 10-15 méter séta után a sétatempóban felvezető skót dudás elhallgatott.

A pályán találkozhattunk egy-két új, átalakított vagy különlegesebb akadállyal is.

Az egyik akadály például egy skót népszokás. Egy kb. 4 méteres farönköt kellett hosszában átfordítni dombnak egyszer felfelé és egyszer lefele.

A spartanok találkozhattak egy kb. egy méteres rönkkel, aminek a két vége kötéllel volt összekötve, és úgy kellett vinni, mint egy aktatáskát. Természetesen egy nem lett volna elég: mindkét kézben egyet-egyet kellett cipelni. Volt akinek elszakadt a kötele, és úgy húzta a rönköt maga után, mintha kutyát sétáltatna éppen. 

A multiring különlegessége az volt, hogy a gyűrű nem csak fent lógott a kezeknek, hanem lejjebb is tettek a lábaknak. Ez mindenképp más technikát igényelt, mint az eddig megszokott akadály.

A traverzfalnak három oldal helyett csak két oldala volt, ráadásul fa kapaszkodók nélkül helyezték ki. Az első oldalánál a két széléhez rögzítve volt egy kötél keresztbe belógatva és kézzel kellett megtartaniuk magukat a versenyzőknek, a lábukat pedig neki kellett támasztani a falnak. A traverzfal másik oldalánál meg két-három kötélvég lógott be fentről, amibe szintén kézzel kellett belekapaszkodni és megtartani magukat, a lábuknak persze itt se volt kapaszkodója.

Megemlítendő még, hogy volt egy tó, a közepén egy szigettel, ahová a dárdahajítós feladatot tették, oda-vissza meg persze úszni kellett.

A sikeres teljesítőknek az érem a szokásos beast érem volt, külön az eb-re készített nyakba akasztóval, és a szokásos finisher pólóval (tavaly speciális eb érem, nyakba akasztó és eb póló volt, idén ezzel picit spóroltak…).

Büszkeségeink, a legjobb magyarok pedig:

Gyurcsó Andi, aki a 6. helyen végzett az elit nők Európa-bajnokáságán és Kíves Bendegúz, aki a 22. helyen futott be az elit férfiak Eupópa-bajnokságán. Gratulálunk nekik!!! A következőkben pedig a velük készített interjúkat olvashatjátok.
 
Ez volt az első Spartan Race Európa bajnokságotok?

Gyurcsó Andi: Nekem már a második Európa-bajnokságom volt, de tavaly közel sem volt még ennyi versenytapasztalatom, mint most és nem is voltam ennyire jó formában.

Kíves Bendegúz: Igen ez volt az első Spartan eb-m . És egyben az első Európa-bajnokságom. Nem voltam még ilyen nagy versenyen és mindig is szerettem volna kijutni egy eb-re.

Utánajártatok előtte milyen lesz a skóciai terep?  Emiatt esetleg kellett másképp edzeni/készülni rá?

GYA: Az időjárást természetesen mindig figyeltem a versenyt megelőző héten, szitáló esőre és gyenge szélre mindenképpen számítottam; a terepről lehetett azért sejteni szerintem, hogy inkább a dimbes-dombos, nem pedig a kemény, sípályás, tavalyi tátralomnicos magasságokat kell majd kimászni a versenyen. Én követtem a saját edzéstervemet, futást és saját testsúlyos edzéseket kombinálva. Nem változtattam. Bejött.

 KB: Térképen megnéztem, hogy hol lesz a verseny. Műholdon nagyjából látszódott a terep. Füves talajra számítottam, és az is volt végig. Plusz moha buckák, végig vizes puha talaj volt. Felkészülésem nem a terephez igazítom. Olyan edzéseket csináltam, amit az itthoni dombokon és terepen tudtam futni és biciklizni. Sok saját súlyos edzést is végeztem. Az utolsó hónapban, amikor biztos volt, hogy megyek az eb-re, valamely napokon kettőt is edzettem.

Mennyivel korábban érkeztetek? Hogyan hangolódtatok a vasárnapra? Jártatok a verseny előtt a pályán?

GYA: A verseny előtti csütörtök este érkeztünk, majd másnap bejártuk a várost; finomakat ettünk, megkóstoltunk egy híres skót viszkit, vásárolgattunk. Szombaton kimentünk a versenyhelyszínre, hogy kicsit magunkba szívjuk az érzést, a versenyhangulatot. Meghallgattuk a versenyinfókat, a szabályos burpeekről, a bucket carry-ről, a balance-ról és jól megijesztettek minket (engem biztosan!) az úszással.

 KB: Csütörtök éjszaka érkeztünk. Elfoglaltuk a szállást. A péntek és a szombat városnézéssel és lazítással telt. Szombat délután pályabejárás volt a program. Jobban mondva megkerestük a rajtot és felvettük a rajt csomagokat.

Mennyiben különbözött ez a futam a szokásos régiós versenyektől? Milyen volt a hangulat, mennyiben voltak mások az akadályok?

GYA: Ááá, elmondani nem lehet. Igaz, a verseny maga számomra nem volt merőben más, mint a többi. Na de a környezet … életem egyik legcsodálatosabb helyszínén futhattam, és az egyik leggyönyörűbb versenyrajtot élhettem át, gyönyörű skót dudával, Joe De Sena verseny előtti figyelmeztető szavaival. Hatalmas élmény! A hangulat sem volt számomra más, mint az egyéb versenyeken. A pályán mindig hajt a szívem, ha itthon, ha külföldön, ha Európa-bajnokságon veszek részt. A pályán mindig szurkolok az ismerősöknek, bárhol járok! Ahogyan most is tettem, és ahogyan ők is hajtottak engem! Amit innen, itt is köszönök nekik!

KB: A mezőny sokszínűsége volt a fő különbség. Nagyon jó hangulat volt, egy skót dudás volt a hangulatteremtő. Minden akadály helyszíne be volt kamerázva, a pálya jól ki volt jelölve, kifogástalan volt a szervezés szerintem. A travers fal volt kicsit más: nem volt közepe. És a 100 kg-os fatörzs se volt szokványos, amit át kellett dönteni kétszer.

Szigorúbbak voltak az önkéntesek?

GYA: Nézd. Én sosem érzem, hogy szigorúbb vagy nem szigorúbb egy önkéntes, nem volt még vitám velük. Az a dolga, hogy ellenőrizzen engem, utasítson, ha én nem hajtom végre szabályosan azt, amit kell. Én úgy érzem, ha büntetésre kerül a sor vagy bármilyen akadálynál figyelni kell annak végrehajtására, azt megcsinálom. Szabályosan! Nincs mese. mindig hangsúlyozzák, minden fórumon elmondják, mindenhol olvashatjuk a szabályokat és én ennek megfelelően létezem a pályán! Ha ezeket mindenki betartja, akkor igazából mindegy, hogy szigorúbb vagy nem szigorúbb. Az Európa-bajnokságon azonban sokkal szúrósabb tekintetük volt, ez viszont biztos, aminek sajnos néhány versenytársam áldozatul esett, amin szép eredmények úsztak el … De hát a szabályokat be kell tartani!

Elégedettek vagytok a teljesítményetekkel, vagy utólag van, amit másképp csináltatok volna (akár a verseny előtti edzést értve, akár a verseny alatt – pl. egy akadálynál)?

GYA: Örülök a 6. helyezésnek, igen. Magyar nőként első lettem, a CEU-s lányok többsége is utánam finishelt, ezt szerettem volna, nem titok! De annak tudatában, hogy egy akadályt bizony elkapkodtam és ugye … ha az a dárda belemegy, akkor bizony sokkal szebb lenne ez az eredmény. De mindezeket szem előtt tartva teszem a dolgomat tovább, és készülök a következő megmérettetésre!

KB: Én 100%-ban elégedett vagyok a teljesítményemmel, hiszen minden feladatom hibátlan lett. Akkor lettem volna előbbre, ha jobban tudok futni, de most ennyi volt a max. teljesítményem.

Milyen terveitek vannak még erre az évre? Indultok az amerikai világbajnokságon?

GYA: Tokajban és az ultra beast-en mindenképpen találkozunk, a világbajnokság egyelőre még kérdéses.

 
KB: Idén sok versenyen szeretnék indulni, és közte van a világbajnokság is. Arra még többet fogok edzeni.

Reméljük, a világbajnokságon találkozhatunk Andival és Bendegúzzal, ahol majd ismét ilyen jó eredménnyel képviselik hazánkat. Addig is jó felkészülést nekik és minden spartannak! AROOO!

The post Skót dudás által felvezetett Európa-bajnokság Edinburgh-ban appeared first on Spartan Race Hungary.

2016.07.23-án rendezték a közép-európai régió első Hurricane Heat-jét Krynicán, Csehországban. Idén régiónkban 4 darab ilyen rendezvényen vehetünk részt, az utolsó lehetőség hazánkban, Tokajban lesz.

De mi is az a Hurricane Heat?

A HH egy csapatverseny, amely nagyon komoly fizikai és mentális kitartást igényel, idén Közép-Európában csak a Training Groupok tagjai vehetnek rajta részt. Egy-egy ilyen katonai kiképzéshez hasonló program 5-6 órán át tart. A feladatok a Spartan Race versenyeken megismert akadályokból állnak, sőt többek annál: összetettebbek és sokkal különlegesebbek, de vannak másfélék is, például csapatostól vízben ücsörgés. És amiben még más: csapatként kell helyt állni: a program elején összeállított csapatok egymásért küzdenek, együtt burpeeznek, egymásra várnak, buzdítják egymást és a többi csapatot is, hiszen ez nem egy hagyományos verseny, a cél: a teljesítés, a túlélés. Régiónkban még csupán gyerekcipőben jár ez a típusú kihívás, de például Ausztráliában egy 6 vagy 12 órás kihívás alatt már nincs ilyen könnyű dolga a résztvevőknek: egy tavalyi 12 órás kihíváson 100 főből mindössze 39 tudta befejezni.

A Valcianska Dolina-i Hurricane Heat kb. reggel 5 órától kb 10 óráig tartott, hazánkból jó páran képviseltették magukat, közülük kértünk meg 1 női és 2 férfi teljesítőt: hogyan érezték magukat, mit tapasztaltak.

Hol hallottatok a HH-ről?

Nagy Kornél: Először az egyik training group edzésen hallottam róla. Még senki nem tudott semmit biztosra. Csak azt, hogy megrendezik a régiónkban.
Takács Péter: Már a kezdetekben, általában ami érdekel, annak utána is járok eszik-e vagy isszák.
Vincze Ilona: Először természetesen srtg edzésen hallottam, hogy megrendezésre kerül, ami számomra igen távolinak tűnt.

Hogyan jelentkeztetek rá?

NK: SRTG edzésen vetődött fel. Azt tudtam, hogy minden csoport bizonyos számú nevezést kap, annyi embert tud elindítani a versenyen. Szerettem volna indulni mindenképp, és végül lehetőség is nyílt rá. Nem sokat hezitáltam, ezt biztosan tudtam elsőre.
TP: A saját Training Group-on keresztül.
VI: Konkrétan eszembe se jutott jelentkezni. A születésnapomon, mint szinte minden hétvégén, versenyen voltunk, ahol a barátaim felköszöntöttek és a torta mellé Hajnitól kaptam egy levelet, ami egy szokványos köszöntőnek indult, csakhogy volt benne egy apró betűs rész, kb 2mm-es: „Augusztus 6-án Valcianska Dolinán beregisztrált tagja lettél csapatunknak a HURRICANE HEAT-n!!!” Nem hittem a szememnek, elkezdtem remegni, mint a nyárfalevél! 1 hétig rémálmaim voltak… folyamatosan kérdéseket tettem fel magamnak. Meg tudok felelni? Mennyire fogom hátráltatni a csapatomat? Ha miattam kapunk büntetést, hogy fogják viselni? Ezer meg egy gondolat járt a fejemben, de csak 2 volt, ami igazából megnyugtatott: 1. barátnőm, akinek a fejében megszületett az ötlet, vele együtt fogjuk lenyomni és mit ad az ég??? Egy csapatba kerültünk!!!! 2. párom is ott lesz, aki közelségével is támogatni fog minden pillanatban. Számomra a legnagyobb boldogság, hogy minden versenyen együtt veszünk részt és mindenben feltétel nélkül támogatjuk egymást!!!

Miért jelentkeztetek, mi vonzott benne?

NK: Szándékomban áll végigmenni a „Spartan ranglétrán”, így kézenfekvő volt, hogy ha már rendeznek a régiónkban HH-t, mindent megteszek, hogy ott legyek. A Spartan Race teljes egészében saját határaink feszegetéséről, esetenként azok átlépéséről szól. Kíváncsi voltam, mit bírok ki, mennyire vagyok terhelhető, hol húzódnak az én határaim. Kíváncsi voltam egy olyan megmérettetésre, ahol nem adott távot kell mihamarabb letudni. Kíváncsi voltam, milyen az, amikor az idő a fix.
TP: Szeretem, sőt élek halok az új kihívások és próbatételekért, meg egyébként többnyire jól mennek az akadályok a Spartan Race-en. Az első 5 futamon még csak nem is hibáztam akadályt. De a mai napig több futamon voltam, mint amennyit hibáztam összesen, erre mindenképpen büszke vagyok.

Hogyan éreztétek magatokat? Mi tetszett, mi nem tetszett? Mennyire voltak teljesíthetőek a feladatok?

NK: Nagyon jól éreztem magam, annak ellenére is, hogy néha az ellenkezőjének sikerült hangot adnom. Tetszett a társaság is. A feladatok nem voltak túl kíméletesek, de persze épp ez volt a cél. Tetszett a szervezők kreativitása, bár szerintem tudták volna még cifrázni. Ami nem tetszett, az a sok vízben csücsülés volt, de a végére már ez sem zavart. Ami kimondottan jó húzás volt a szervezők részéről, hogy a női elit futam elejének sorfalat állhattunk, és szurkolhattunk nekik, lendületet adva ezzel a futamukhoz. Kicsit mi is új erőt nyertünk ebből.
TP: Őszintén szólva nekem ez a Valcsai Hurricane túlságosan vontatott és abszolút nem volt összeszedett. Rengetegszer álltunk, vártunk, nem ment gördülékenyen, ezen lehetett volna mit javítani. A feladatok abszolút teljesíthetőek voltak, a facipelés volt szerintem a legnagyobb kihívás.
VI: A gyönyörű napsütést felváltotta egy egész éjszakás esőzés, és legalább 15 fokos csökkenés némi széllel. Reggel 4:30-ra kellett megérkeznünk a regisztrációra, így a hajnali 3:15-ös ébresztő kicsit nehéz volt. Ekkor még nem volt tiszta számomra, hogy a 6 órás megmérettetésen hányszor fogunk ázott verebekként fázni, és fogat összeszorítva előszedni a rejtett energiáinkat, hogy teljesítsük a ránk szabott feladatokat. Több edző is résztvevője volt a megmérettetésnek, akik a véletlenszerűen összeállított csapatokat már az elején rendbeszedték és irányították a végéig. Úgy a 4. órában farönk cipelés közben a drill masterek kicsit átvariálták a csapatok összeállítását, és ez után jött némi negatív élmény. Az új csapatban volt egy honfitársunk, aki többször is hangot adott nemtetszésének, miszerint a 3 résztvevő lányból 2 az ő csapatába került. Bevallom ez nem volt épp kellemes érzés, viszont a végén odajött, és gondolom bocsánatkérésként elismerését fejezte ki, hogy milyen kemények voltunk. A feladatok alapjában véve teljesíthetőek voltak, bár néhányat nehezített változatban kellett végrehajtani, amihez még plusz erőfeszítést kellett kifejteni, mint például triceps bar-nál gumikerék nyakban, camelbag és ID wood a háton. Valahol itt kezdett kialakulni a csapatszellem, mindenki buzdította a társát, ami rengeteg pluszt adott a feladat végrehajtásában. Ez a hangulat a megmérettetés végére teljesedett ki, mikor is egy srác a kötélmászáskor kb. 2 húzásra volt a harangtól és egyszerűen elfogyott az ereje, képtelen volt tovább menni… ekkor az összes résztvevő, csapat hovatartozástól függetlenül egy emberként buzdította, aminek meg is lett az eredménye: kb. 5 perc kapaszkodás, erőgyűjtés után megszólalt a várva várt harangszó, teljesítve!!!!! Ez olyan élmény, amit szavakkal nem lehet leírni, ezt egyszerűen át kell élni!!!

Mennyire volt gördülékeny a kommunikáció? Hogyan értettétek meg a feladatokat?

NK: Sajnos általános vélemény a szlovák versenyek kapcsán, hogy rossz, vagyis gyenge a kommunikáció. Nem sokan beszélnek angolul, és azok sem olyan jól. Még a csapattársaim is inkább kézzel-lábbal mutogatták el a feladatot. Szerencsére volt a csapatban olyan honfitárs, aki tanult szlovákul, így el tudta mondani a feladatokat. A szervezők nyelvtudása sajnos nem volt mindig elegendő. Volt olyan eset, ahol egészen pontosan az ellenkezőjét mondták el annak, mint amit csinálni kellett, és a feladat végrehajtása közben javították ki magukat. Nem volt tétje, de zavaró volt.
TP: Kommunikációs problémák tömkelege volt, azon lehetett volna még mit csiszolni: néha csak értetlenül álltunk a feladatok előtt.
VI: A fő drill master végig angolul beszélt, de előfordult, hogy másik master lengyelül, szlovákul ….. ilyenkor figyeltük mit csinál az a csapat aki értette, vagy Hajni fordított. Talán gördülékenyebb lehetne a kommunikáció, ha a régió minden országából lenne 1 drill master, aki saját anyanyelvén mondaná el a szabályokat és a feladatokat, esélyt adva a részvételre azoknak is, akik nem tudnak legalább angolul.

Fogtok-e még jelentkezni ilyen versenyre?

NK: Mindenképp szeretnék még egy Hurricane Heatet végigcsinálni. Ahogy fentebb írtam, szeretnék végigmenni a ranglétrán valamikor, szóval ha lesz lehetőség akár 12 órás HH-ra, vagy esetleg Agoge-ra jelentkeznem, törekedni fogok rá, hogy ott lehessek.
TP: Őszintén szólva sok minden hiányzott nekem, nagyon darabos volt leginkább az zavart. S gyakran már-már vontatottá vált, amit nagyon nem szeretek.
VI: Jövőben szeretnék újra jelentkezni, persze akkor már saját elhatározásból. Addig is van még miben fejlődnöm, és küzdeni fogok, hogy még hasznosabb tagja legyek majdani csapatomnak!

Mit gondoltok, mitől lehetne még jobb ez a rendezvény?

NK: Kicsit lehetne még keményebb. Voltak durva szakaszok, de a végére valahogy nem éreztem kimerültnek magam. Persze, nem volt benne sok futás, hiszen nem ez volt a cél. A fizikai próbatételek mellett szerintem be lehetne rakni valami szellemi, mentális kihívást jelentő akadályt is, mint ahogy a hagyományos futamokon a memória feladat.
TP: Mindenképpen több időt hagyni a csapatnak, hogy mint csapat tudjon működni, s az elején egy valami összetartóbb feladat. És szerintem jobb lenne, ha ugyan nem is teljesen, de a csapatok nem állandóan egymásra várnak. Mert nagyon idegőrlő állandóan a másik csapatokra várni, s pláne amikor ez erőltetve van, mert itt gyakran úgy éreztem. S újra csak a kommunikáció, mert az még nagyon kiszolgáltatottá tud tenni, a nem megértés s olyan zárttá teszi a helyzetet, ami megint csak nem előnyös. 5ös skálán nálam ez a verseny 2-es :/ Még valami: engem zavar, hogy még mindig sokan nem tudják, hogy az Aro az egy román cég volt, ami strapabíró terepjárókat gyártott, de hogy semmi köze ahhoz amit egy görög spártai kiált a csatában, az egész biztos.
VI: Ez a 2. Hurricane Heat volt, ami megrendezésre került régiónban, hiszem, hogy minden egyes alkalommal jobb, szervezett és keményebb megmérettetés lesz!! Sok sikert, kitartást és igazi csapatszellemet kívánok minden egyes jövőbeni résztvevőnek!!! Aroo Aroo Aroo!!

The post 2016.08.06. Valcianska Dolina – Hurricane Heat appeared first on Spartan Race Hungary.

Litovel – Spartan Sprint 2016.08.20.
Csehországban az egyik legősibb magyar ünnep napján, államalapító Szent István királyunk ünnepén rendezték meg Litovelben azt a sprint versenyt, melyen több mint 30 honfitársunk vett részt.

Az OCR Elite Team ismét eredményesen képviselte hazánkat. Az elit csapatok között 2. helyen végeztek. A csapat tagjai közül az összesített eredménylistán Kívés Bendegúz a 6., Egri Viktor a 8., Tömböly Dávid a 27., Mészáros László pedig a 28. helyen végzett. A srácok beszámolóját a következőkben olvashatjátok:

Hogyan válogattátok össze a csapatot, hogyan lettél a tagja?

Egri Viktor: Egyik csapattársunk Nagy Patrik veszprémi és ő javasolta nekem, hogy induljunk csapatban és próbáljunk úgy szerencsét. Ő Szombathelyen tanul, onnan ismeri Bendét (Kívés Bendegúzt) és így tovább. Mindenki ismert valakit, és megkérdezte lenne-e kedve csatlakozni, és így elég szerencsésen összeállt ez a kemény kis csapat.

Kívés Bendegúz: Szombathelyről hárman voltunk es kerestünk még pár jó versenyzőt. Én először 2015-ben a Hungaroringen indultam.

Mészáros László: Idén úgy alakult, hogy korábbi versenyek kapcsán ismerte pár ember a másikat a társaságból. Különböző csapatokban versenyeztünk már Spartan Race-en, többnyire dobogós helyezéssel. Így aztán egyik nap összeállt az első nyitrai versenyre a Kívés Bendegúz, Egri Viktor, Nagy Patrik, Petrovics Alex, Mészáros László alkotta 5-ös. Ehhez csatlakozott ember hiány miatt a következő versenyre Kassán Tömböly Dávid, így vagyunk most hatan, és felváltva versenyzünk többnyire.

Tömböly Dávid: Igazából nekem nagy szerepem nem volt a csapatválogatásban. Lacit ismertem előtte, mert az eplényi versenyre együtt utaztunk, és innen jött a kontakt. Az eredeti csapatból kiesett valaki sérülés miatt, és így jöttem a képbe, rám gondoltak a srácok, aminek nagyon örülök. Remélem, hogy ők sem bánták meg. 

Mit jelent számodra egy ilyen kemény mezőnyben egy ilyen jól szereplő csapat tagjának lenni?

EV: Mint volt atléta, mindig is szerettem versenyezni. A pályán való versenyzést régen abbahagytam, de hiányoztak a megmérettetések, az „adrenalinfröccs”, amit ezekben a versenyekben megtalál az ember. A kemény mezőny mindig kell, különben mi értelme vetélkedni. Az, hogy még emellett egy ilyen jó csapatunk van, az csak még jobban ösztönöz, hiszen nem csak magamért futok.

KB: Nagyon boldog vagyok, hogy részese vagyok a csapatnak, és hogy ilyen eredményesek vagyunk. Nagy motiváció ez számomra, ezért megéri edzenem.

ML: Nagyon-nagyon motivál! Felemelő! Szerintem a srácok nem is sejtik, hogy ez nekem milyen sokat jelent, amikor így elindulunk egy versenyen! Teljesen más hatással van rám, amikor a rajthoz megyünk. És azt érzem, hogy igazi egységként tudunk harcolni a jó eredményekért.

TD: MINDENT!!! Hihetetlen jó érzés egy jó közösségben, magyarként ilyen sportolókkal együtt versenyezni!

Melyik jelent számodra többet: az egyéni vagy a csapat siker?

EV: Mint említettem a többiekért is futok. Nem hiszem, hogy kiemelném egyiket, vagy másikat. Mindkét eredmény egyaránt fontos.

KB: Számomra mindegy hogy vagyok sikeres: csapat vagy egyéni, csak siker legyen. 

ML: Nekem a csapat siker! Mert ha a csapat sikeres, akkor tudom, hogy én is jól csináltam valamit. Így valahol ezzel én is sikeres vagyok, mint egyén!

TD: Nagyon fontos az egyéni siker számomra! Szeretném kihozni magamból a maximumot, és a legjobban teljesíteni az adott versenyen, de minden apró sikeremmel tudom, hogy a csapatot támogatom és viszem előre, így hát mindent a Csapatért teszek! Valahogy így látom ezt. 

Melyek a számodra legnagyobb kihívást jelentő akadályok?

EV: Az a nyamvadék dárdahajítás. A verseny hevében szinte mindig elrontom, pedig gyakorlásnál nem hibázok… Az egyetlen, ami vígasztal, hogy látom, ott mindenki tud hibázni.

KB: Legnehezebb akadály a cölöpön futás, a dárda és a memória teszt. Ezekre több időt kell fordítanom.

ML: Egyértelműen az egyensúlyos akadályok, a cölöp, de néha a pallós egyensúlyozással is meggyűlik a bajom.

TD: A legnagyobb kihívás talán az egyensúlyozós gyakorlatok ekkora pulzusszám mellett!

Hogyan érezted magad a litoveli sprinten? Milyen specialitásai voltak a futamnak?

EV: Nagyon jó kis verseny volt, eddig csupán 4 sprintet tudhatok magam mögött, de ezt tartom az eddigi legkeményebbnek. Iszonyatosan élveztem (bár sajnos beteg voltam), de mind a mezőny, mind pedig a feladatok nagyon jók voltak. Specialitás? Víz, víz, víz… És még egy kis víz.

KB: Litovel csodás sík környezet tavakkal és patakokkal övezve. Nagyon jó volt. Volt sátorhely is. Specialitása a sok patak volt, és a sok egyenes futó rész, illetve, hogy hosszabb volt, mint egy sima sprint.

ML: Jól éreztem magam, szeretem azt a verseny helyszínt, mivel tavaly is voltam már ott. Specialitás szerintem, hogy elég hosszú futós részek vannak, illetve hogy többször merülünk vízben talán, mint máskor. Illetve most a homokzsák cipelést eléggé megcifrázták, mert egy kis kört kellett vele menni a térdig érő patakban. A felénél pedig visszakérdezték a memória teszt kódját, így ha az ember ott rontott, akkor a vízben várta a zsákja, amíg megcsinálta a büntetőket. Az pedig eléggé meg tudja magát szívni vízzel.

TD: Nagyon jól! Az utazás, a sok sztori és beszélgetések! És persze a verseny előtti rituálé… Meg a végén élvezni a siker ízét.  Gyors pálya, sok víz, patakban burpee, és a szokásos sprintekhez képest jóval hosszabb volt!

Elégedett vagy a teljesítményeddel?

EV: Úgy gondolom, hogy a betegség mellett igen. Ha minden rendben lett volna, akkor nem lettem volna megelégedve ezzel az eredménnyel.

KB: Eredményemmel elégedett vagyok. 2 hibával a 6. helyet szereztem meg. Hiba nélkül teljesen más eredményre számíthatok.

ML: Nem vagyok, mert 3-at hibáztam, ami egy ilyen távon sok. A jó és erős futásom ellenére mondom ezt, mert ennél sokkal jobb eredményre lettem volna képes! Dehát ez a Spartan Race! Bármi megtörténhet, avagy a célban tudni fogod!

TD: Ha csapat szinten nézem, elégedett vagyok: elhoztuk a 2. helyet, ez nagyon jó! Viszont a saját teljesítményemről nem tudok jó szájízzel beszélni, 3 hiba (90 burpee) nagyon sok egy sprinten!

Mik a céljaid? Mely versenyekre készülsz?

EV: Most a tokaji super a következő állomás. Elvárásom csupán annyi, hogy megint a maximumot hozzam ki magamból, ami remélem a hosszabb távon is elegendő lesz az első tízbe jutáshoz.

KB: Most napi kettőt edzek, mert a világbajnokságra készülök Amerikába. Addig lesz egy sprint táv meg Vechec-ben.

ML: Gondolva már a jövő évre: szponzorokat találni a csapatnak, hogy minél több versenyre tudjunk menni! Most elég nehézkes ezt saját zsebből megoldani. Idén szeretnék még pár versenyen elindulni, főleg a csapattal Sprint-en, de egy Beast távot is szívesen futnék még. Természetesen jövőre újra szeretnék kvalifikálni az Európa Bajnokságra és remélhetőleg akkor már a Világbajnokságra is!

TD: Célom kiküszöbölni a hibákat versenyhelyzetben, fejlődni es fejlődni folyamatosan! A csapat tagja lenni es versenyeket nyerni! Jön az Ultrabeast, arra mar nem készülök, viszont lehetőségem nyílt a Világbajnokságon Magyarországot képviselni! Egy álom! A legmagasabb fordulaton pörgök es edzek minden nap!

Gratulálunk Nektek és természetesen az összes többi magyar résztvevőnek a sikeres teljesítésért és a srácoknak kívánunk még sok hasonlóan szép eredményt, reméljük minél többször láthatjuk majd őket viszont a dobogón. AROOO!

The post Litovel – Spartan Sprint 2016.08.20. appeared first on Spartan Race Hungary.

Nordic Valley Ski Resort – UTAH Super az amerikai kontinensen

A magyar versenyzők többsége csupán a közép-európai régiókban megrendezett Spartan Race futamokra jut el, s az is kifejezetten különlegesnek mondható, ha egy-egy nyugat-európai versenyen mérettethetik meg magukat. Hiszen ott már kicsit mások a szokások, az akadályok, a hangulat. Sokunkban felmerülhet a kérdés milyenek lehetnek azok a versenyek, melyeket kontinensünkön kívül rendeznek meg? Szentmártoni Norman azt mesélte, hogy a Spartan Race szülőatyjának, Joe De Sena-nak a szülőföldjén, Amerikában évente több mint 60 versenyt rendeznek, így nagyon sok lehetőség kínálkozik kipróbálni magunkat egyen. Csak ne lenne olyan messze… Mindenesetre, amíg személyesen nem sikerül tapasztalatot szereznünk, addig is Norman élményein keresztül elképzelhetjük, milyen lehet egy észak-amerikai versenyen legyőzni önmagunkat. A civilben egyébként musical színészként tevékenykedő spartan a 2016. augusztus 13.-ai utah-i super versenyen képviselte hazánkat, Salt Lake Citytől egy órai járásra északra.

Mesélj magadról: mivel foglalkozol, mit sportolsz és hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba a Spartan Race-szel?
Sziasztok! Szentmártoni Norman vagyok, 31 éves, musical színész. Mindig is közeli kapcsolat fűzött a sporthoz. Úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban 8 évig cselgáncsoztam, országos és nemzetközi szinten is kimagasló eredményekkel. De aztán iskolát váltottam és ez a jó szokás eltávolodott tőlem különböző indokok miatt, például mert édesapámnak nem volt szimpatikus az edző, akihez mehettem volna az új helyen, én meg valahogy nem is erőltettem ezt annyira. Helyette eveztem egy évet, majd aikidóztam kettőt, és egyszer csak a gimnáziumi 11. osztály utolsó tanítási napjának utolsó óráján, ami testnevelés volt, sikerült összeszednem egy keresztszalag szakadást. Majd 5 évre elhagytam a sportolást, ami a korábbi 90 kilóról feldobott 110-re. De mikor a Corvinus egyetemről hirtelen a színházi élet felé vettem az irányt rájöttem, hogy ez így nem annyira működik, és muszáj kezdeni magammal valamit. Kipróbáltam mindenféle edzéseket, de mindig megrekedtem egy ponton. Ekkor jött velem szembe a CrossFit, amit már 3 éve csinálok hol rendszeresen, hol kevésbé. Most január óta csinálom nagyon aktívan heti 6-8 edzéssel minimum.

A Spartan Raceről sokat hallottam régebben Kempelen Zitától, mert egy időben együtt CrossFitteztem vele, ő pedig már akkor is rég a sportág zászlóvivője volt itthon. De akkor valahogy még nem vonzott ez az egész. Aztán egy nagyon kedves barátom a színházban tavaly megkérdezte nem megyünk-e el Eplénybe a superre. Én meg persze gondolkodás nélkül igent mondtam. Úgy, hogy életembe nem futottam 3km-nél többet, és utáltam futni. De hát mi baj lehet alapon nekivágtam. Aprócska bökkenő volt végül, hogy a szervezetem ezt annyira nem akarta, hogy két nappal előtte ettem valamit, amitől annyira rosszul lettem, hogy életem gyomorrontását játszottam végig az eplényi verseny alatt a kocsiban mikor eljöttem a helyszínről. Természetesen estére sokkal jobban lettem. Ezt úgy értelmeztem, hogy nem voltam még felkészülve. Viszont azonnal neveztem a téli sprintre, superre és beastre, és eldöntöttem, hogy komolyan készülök is rá. Ott is voltam mind a három versenyen és túléltem őket. Jakuszyce-ben volt néhány mélypont, ott többször találkoztam magammal, mai napig nem hiszem el, hogy beértem a célba abban az állapotban. De a három verseny után nem volt megállás és megfogadtuk, hogy legalább kettő trifectát összeszedünk és nevezünk az ultrára is, mert csak egyszer élünk. Ezért január óta nonstop edzés meg futás, plusz az ultra miatt eldöntöttem, hogy az étkezésen is változtatok, ami jelenleg mínusz 10 kilót hozott a konyhára. Ott voltam Visegrádon, sikerült eljutnom Koutyba, ahol tényleg vért izzadtam, és utána a utahi verseny, ami kapcsán most születik ez a cikk.

Hogyan keveredtél a utah-i super versenyre? Mi alapján választottad ki ezt a versenyt?
Nyaralni mentem Amerikába egy nagyon szoros ütemtervvel, de úgy voltam vele, hogy nagyon jó lenne az ultra előtt futni egy versenyt, és ha már ott vagyok, nagyon szeretném egy ottani Spartan Race-n kipróbálni magam. Csak jelzem annak, aki nem tudja, hogy kint évente több mint 60 verseny van. Amíg kint voltam abban a két hétben volt a keleti parton 3 verseny, a nyugatin 1 és egy hawaii trifecta hétvége sprint, super, beast, hh és ultra lehetőséggel. Választhattam hawaii és utah között. Anyagi és időbeli megfontolás miatt Utah lett belőle, bár epikus lett volna futni a hula lányok között a dzsungelben. Az út a versenyig meg vissza elég kalandosra sikeredett. Amint eldöntöttem, hogy megyek, megkerestem a kinti facebook community-ket segítséget kérni. Los Angelesből repültem Salt Lake Citybe, ahol a reptértől egy órára volt a verseny a hegyekben Wolf Creeknél. Szerencsére az ottani csapat legalább olyan összetartó és segítőkész, mint az itthoni, így elég hamar találtam egy lelkes srácot (James) aki segített, plusz egy csapat azonnal be is fogadott, hogy kedvezményesen tudjak regisztrálni. Úgy nézett ki, hogy 2 óra alvás után indultam hajnal 4-kor a reptérre, és reggel 10-re értem SLC-be. Itt James egyből felvett és vitt a csapattársaihoz, akikkel együtt mentünk fel a versenyre. Volt velünk egy család ahol az apuka (Russ) csak fuvarozott minket, nem versenyzett, ő azonnal felajánlotta, hogy ha végzek csak hívjam fel őt és eljön értem, elvisz a reptérre (úgy, hogy egyik útért se fogadtak el pénzt). Mert igazából nem túl sok időm volt. Odaértem, 10 percre rá már a startnál álltam és indultam. Megérkeztem, hívtam Russt, aki már ott várt, vissza a reptérre és repülés haza. Elképesztően kedvesek voltak! Izgalmas kaland volt maga az utazás is.

Mesélj a versenyről! Miben más, mint az európai versenyek? Hangulatban, akadályokban, helyszínben, terepben?
Voltak pozitív és negatív élményeim is. A kezdés nagyon kis nyugis volt, nem élt a nagy színpad meg hasonló. Egy speaker állt a startnál, megkérdezte párszor hogy kik vagyunk, aroztattak párat, aztán indultunk is. Az időjárás szörnyen meleg volt. Végig sütött a nap 33-36 fok volt, és iszonyatosan nagy por. Koutyhoz tudnám leginkább hasonlítani a terepet. Síparadicsom volt ez is. Nagyon sok fel és nagyon sok meredek le (1300 m körüli szinttel). A hőmérséklet miatt nehezebbnek éreztem, bár a táv kicsit rövidebb volt (13km). Meg annyi port nyeltem, ami egy életre elég valószínűleg. Plusz pont, hogy rengeteg frissítő állomás, mínusz, hogy a vizeket reggel hozták ki és ez délutánra annyira meleg volt, hogy szörnyű volt inni belőle, viszont muszáj volt, mert én ilyen szinten még nem éreztem kiszáradva a számat életem 31 éve alatt. Olyan volt az ivás után 2 perccel, mintha összepillanatragasztózták volna. Plusz pont, hogy kirakják a pályának a térképét előre, és kint vannak a mérföld jelzők, így tudod hol tartasz, ezt én nagyon hiányolom az európai versenyekről. Mínusz hogy nagyon minimális az ellenőrzés, sokan csak elsétáltak burpee helyett. Azon meg még mai napig se léptem túl, hogy a délutáni futamokon nem kérdeztek memory testet. Elfelejtődött. Elején megjegyezted, de utána soha többet nem kérdezte senki. Kevés volt a vizes rész, és ami volt az is kiszáradt a végére már. Az alámerülésnél így kb. derékig lettél csak vizes. Szóval volt egy-két érdekesség, de maga a verseny nagyon nehéz volt, a terep, a meleg és a por miatt. Sok új akadály nem volt az európai versenyekhez képest. A multi bar-ba több dolgot szeretnek keverni. Minden második gyűrű volt, de közben volt kötélen teniszlabda, sima kötél, rúd. Alattomos volt 60%-os emelkedőn felfele szögesdrót alatt mászni és, hogy a végén egymás után volt minden kötél: a hercules hoist, a vízszintes kötélmászás és a normál kötélmászás. Több mint 5 ezren indultak, és tényleg mindenféle ember képviseltette magát. A leggyorsabb 1:26 alatt, míg a leglassabb 10:30 alatt fejezte be a futamot. Nagyon jó hangulatú 13km volt alapvetően, leszámítva ezeket a kis tüskéket amiket megjegyeztem. Én a magam részéről Koutyhoz hasonlítom még mindig, ahhoz képest pedig 2 órát hoztam az időmön, 30 burpee-vel. Természetesen a dárda okozott gondot, így elégedett vagyok, de lehet, hogy csak hajtottam magam, nehogy lekéssem a repülőmet. Sajnos a nagy rohanás miatt alig tudtam képeket csinálni, vagy egy picit megállni, élvezni a tájat, de nagyon szimpatikus embereket ismertem meg, jókat beszélgettem és egy jól sikerült versenyt tudhatok magam mögött.

Milyen jó tanácsokat adnál azoknak a résztvevőknek, akik nemsokára egy picit nyugatabbra a utah-i versenytől, Lake Tahoe-nál a világbajnokságon fogják képviselni hazánkat?
Készüljenek a legrosszabbra, legalábbis aki még nem volt azon a terepen. Nem vagyok profi spartan racer, csak egy lelkes amatőr, így okosságokat nem tudok mondani, ami biztos, hogy a társaság végtelenül normális és segítőkész lesz. Felejthetetlen élményben lesz részük.

Milyen céljaid vannak még az idei évre illetve milyen speciális helyekre szeretnél még eljutni Spartan Race versenyekre?
Kicsit most holtponton vagyok, mert sikeresen teljesítettem az ultrát, amit máig is nehezen tudok elhinni. Utána egy hétig azt sem tudtam ki vagyok, mit akarok, annyira megtört a testem. Ezzel sikerült begyűjtenem a második trifectám. Nagyon szerettem volna év végére négyet, de Revistében sajnos megsérültem. Aki volt tudja, hogy milyen volt a terep és a körülmények (aki nem, ajánlom a videókat megtekintésre). A zsákcipelést még sokáig fogjuk emlegetni azt hiszem. Mindenesetre nagyon vigyáztam magamra nehogy valami baj történjen, és a fesztiválterületre érve kiengedtem, hogy már nem lehet gond, de a multibarról leestem és a bal bokámban minden szalag elszakadt az achillesen kívül. Megtanultam, hogy egy verseny, ha 1 órát tart, ha 5-öt, ha 12-t, akkor is az utolsó pillanatig ott kell lenni fejben. Szóval jelenleg kényszerpihenés van. Így Liberec kimarad, ahol duplázni szerettem volna, és nagy valószínűséggel Tokaj is. Vagyis legjobb esetben is 3 trifectám lehet, amihez Valencia Sprint kellene december elején. Ez maradt az utolsó terv, hogy legalább a három sikerüljön. Bár most sokáig kivontam magam a forgalomból, ugyanúgy elindulnék Revistében, és amint tudok, újra a spártaiak között szeretnék futni, mert jövőre sokkal jobb idővel szeretném futni az Ultra Beastet!

Normannak gratulálunk a teljesítményéhez, és reméljük eléri a céljait illetve, hogy minél több versenyen találkozhatunk vele a jövőben, ehhez pedig mielőbbi felépülést, jobbulást kívánunk! A többi spartannak pedig azt kívánjuk, hogy ők is jussanak el Amerikába versenyezni, hogy megtapasztalhassák azt, amit Norman! AROOO!

The post Nordic Valley Ski Resort – UTAH Super az amerikai kontinensen appeared first on Spartan Race Hungary.

Szeptember második hétvégéjén trifecta versenyt rendeztek szomszédaink. Szombaton reggel beast távval indíthattak a résztvevők, délután sprint versenyen mérettették meg magukat, vasárnap reggel pedig a super táv következett. Mindenki annyi futamot vállalt be amennyire felkészültnek érezte magát. Kb. 140-en teljesítették mindhárom távot, ebből 8-an magyarok, összesen pedig 11 női trifecta teljesítő volt. Utóbbiak közül Vitykó Andrea felfutott a dobogó középső fokára: a három verseny alapján összesítettben a 2. helyen végzett. Büszkék lehetünk még Vizauer Gyöngyire, aki a super futamon a 3., beast távon pedig az 5. helyen végzett, illetve Nagy Gyöngyinek is gratulálunk a superen elért 2. helyezéséért. A következőkben az ő versenybeszámolóját olvashatjátok.

Jó elszúrtam. Mármint a Sprintet Vechec-ben. Örömfutás volt, élveztem az erdőben a lejtőt, kitártam a karjaimat és csak rohantam lefelé… végre élvezem a futást – ez járt a fejemben. Se előttem, se mögöttem senki. Nem sokkal később, észrevettem, hogy sehol sincsenek jelzések. Ups! Akkor én eltévedtem! Na, eddig tartott az örömfutás. Lázasan kezdtem keresgélni a jelzéseket, de akkor már késő volt. A mezőnynél 4 km-rel futottam többet. A második helyről tévedtem el, akár a győzelem is meglehetett volna. Ha… Nem kell elmondanom, milyen dühös voltam magamra. Végre tudok futni a sérülésem után, lehetett volna egy jó versenyem, erre én idejekorán örömködök és így elszúrom…

Ezért kellett még egy verseny! Azonnal!!!! Már rég szemeztem a Tiroli versenyhétvégével. Előzőleg a Beast-et akartam volna itt lefutni, de a sérülésem miatt még nem mertem a hosszabb távot bevállalni, a vasárnapi Super viszont kézenfekvő volt.

Imádom az Alpokat. Túrázni, futni, vagy csak kirándulgatni… Friss levegő, tehénbőgés, fenyőillat, patakcsobogás… Ha tehetném, minden hétvégén ott futkorásznék a hegyeken….

De visszatérek a versenyre… én nem vagyok olyan bevállalós, hogy egy hétvégén több futamon is induljak. Egy komolyabb versenyen én kiadok mindent. Kifutom magamból az utolsó csepp energiát is. Másnap örülök, ha járni tudok rendesen, nem hogy újra versenyezzek. Különben is elég sérülékeny vagyok – sajnos – ezért az idén az EB-t is ki kellett hagynom. Most épp, hogy kezdtem újra edzeni, a Super-t jó tesztnek is gondoltam a VB előtt.

Szombaton már kimentünk megnézni a versenyközpontot, szokás szerint a célban tömörítve ott álltak a megszokott akadályok: kötélmászás, tyrolian traverse (hosszában kifeszített kötél, amit lajhárban lehet a legkönnyebben teljesíteni), cargo mászókötelek, a kedvenc multiring, pár vizes (vagy inkább sáros) gödör, vizes fal, szögesdrót. Ezeket elég könnyűnek ítéltem meg, az előző osztrák versenyt Bécsújhelyen is elég lazán teljesítettem (igaz ott sem emelkedő nem volt, sem a táv nem volt túl hosszú), így nyugodtan hajtottam a fejem álomra és bizakodva vártam a másnapi versenyt. Pedig ha felnéztem volna a völgy két oldalán húzódó csúcsokra, talán egy kicsit elgondolkodhattam volna a terep adta plusz nehézségeken…

A reggeli versenyekben nekem mindig az a nehéz, hogy még nem működik üzemi hőfokon a szervezetem, ezért ha elindulok, már a rajt után pár méterrel a torkomban dobog a szívem és 200-nál jár a pulzusom. Kellemetlen érzés. Főleg, ha rögtön felfelé indul a pálya és jó pár technikás palánk már utadat állja az első kilométeren. Sokáig nem kellett agonizálni, mert a bányató nemsokára lehűtötte a kedélyeket…. majd újra csomó akadály jött: súlyhúzás, palánkok, súlyemelés… mire egy újabb kaptatóra értem, már benne voltam a verseny hevében, amikor olyan vagyok, mintha egy vörös posztót lengetnének a szemem előtt. Akkor már nem érzek semmit, nem fáj semmi, csak majd verseny után számolgatom a kék foltjaimat, horzsolásaimat. Itt azért volt egy dolog, amit nem tudtam sehogy sem kiiktatni a tudatomból: a csípőfájdalmam. OK, 100%-an nem tudom használni, de azért működik valamennyire a csípőízületem, futni épp tudok, de mi lesz később a verseny során? Tisztában voltam vele, hogy a sok emelkedőtől durrant be még nyár elején, és azóta sem tudott helyrejönni teljesen. Mi lesz itt a sok emelkedőnél? Aki ismer, tudja, hogy nagyon optimista vagyok, és mindig csak a pozitívra próbálok fókuszálni. De most egy kicsit azért én is aggódtam. Mondanám, hogy az ember ne fusson sérülten versenyt. Számtalanszor már megtapasztaltam, hogy az hosszútávon nem vezet semmi jóra. De nem mondom, mert sosem tanulok a saját hülyeségeimből, ezért nincs jogom ilyeneket mások felé sem hangoztatni. Szóval összeszorítottam a fogam és haladtam előre, ahogy tudtam. Hol futva, hol erőltetett sétával, hol mászással.

Dárda, cölöpök, slackline… Mind olyan akadály, amit most nyáron gyakoroltam, elvileg sikerülhettek volna. Egy sem jött össze ezek közül. Annyira el voltam foglalva gondolatban a csípőmmel, hogy nem koncentráltam eléggé. Ezek pedig mind olyan akadályok, amelyek akkor sikerülnek, ha picit kifújod magad, fókuszálsz, kizárod a környezetet és magabiztosan állsz neki a végrehajtásnak. Pont ez a koncentrált figyelem hiányzott most nálam. Még jó, hogy a burpeeket is gyakoroltam… Van egy szabályom a spártai versenyeknél: ha el is rontok egy akadályt, nincs semmi gond. Pörgetem a burpeeket is, rohanok tovább, ahogy csak tudok. Majd a következő jobban sikerül. Nincs bosszankodás, nincs pánikolás. Hosszú még a verseny, mindenki hibázhat.

Amikor lefelé haladtam az első hegytetőről, akármennyire is figyeltem a lábam elé, azért kipislogtam a völgyre. Káprázatos volt a kilátás. Szerencsénk is volt a jó idővel – talán túl meleg is volt – de a táj a szikrázó napsütésben egyszerűen csodálatosan nézett ki. A patak hűvös vize jól is esett a lábamnak, a párás, oxigéndús levegő meg a tüdőmnek, kezdtem nagyon jól érezni magam. Ajjaj, megint egyedül futok – csak el ne tévedjek!!!

Az örömködésnek ezután az vetett véget, hogy rájöttem, a völgyben nem a versenyközpont felé vesszük az irányt, hanem ott a következő hegyoldal, amit valameddig meg kell mászni. Na, ez az egy jó a spártai versenyekben, hogy csak a végén tudod meg…. „You’ll know at the finish line!” Ha tudtam volna, mennyit kell még felfelé tolnom magam a másik hegyre, biztos jobban aggódtam volna. Már félútnál a két combom olyan volt, mint két betonoszlop. Ekkor váltottam át „vádlis mászótechnikára”, amikor szinte csak vádliból tolom magam. Általában izomlázzal jár, de egy időre felmenti a feneket és combot a munkavégzés alól. Ha nem aggódtam volna a csípőm miatt, ez is élvezetesebb lett volna, patakmederben fel, majd erdőben, majd végül a sípályán. Láttam, hogy előttem mindenki kígyózva halad. Mi a fenének? Úgy is baromi meredek. Akkor legalább haladjak egyenesen, ne növeljem a távot. Én nem kígyózgattam. Próbáltam ütemesen haladni, és nem felnézni. Az előttem levő kb. 2 négyzetméterre szegeztem a tekintetemet. Majd tudni fogom, ha felérek. Addig nem akarom látni, hogy még mennyi van.

Aztán jött egy frissítő állomás és mondták, hogy innen már csak lefelé… szuper! Mégis volt még nemsokára egy lánccipelés hegynek fel, de az már valahogy megvolt. Akkor adjunk neki! Az órámra nézek. Majdnem két órája futok. Már hallottam a völgyből a hangosbemondót, akkor már nem lehet messze. Persze, légvonalban. Killian nevét hallom, ajjaj… akkor most ért be a világbajnok? Hát az a legnagyobb önbizalommal is nekem még egy jó fél óra… Na nyomás tovább! Atlas carry, patak, alagutak, kanálisban mászás. Máskor meg sem kottyan, de most már leguggolni is nehéz volt. Végre a versenyterület, akkor hallottam, hogy az első helyezett nő beért. Sokáig kerülgettük egymást Chantal, Vizauer Gyöngyi és én, majd az utolsó hegyoldalon elhagytam Gyöngyit, de Chantal előttem volt. Elértem a lajhárhoz. Tudtam, hogy ledörzsöli a bőrt a lábamról, de nem mertem kockáztatni, mert Gyöngyi nem messze volt lemaradva tőlem, ezért inkább csúsztattam a lábam, és nem emelgettem. Így biztonságosabb. Megvolt, kipipálva. Hallom a nevem, hallom, hogy várnak a célba másodikként. Húh, ez nagyon jó, de még nem szabad kiengedni, koncentrálni kell, van még pár akadály. Kötélmászás. Könnyű. Megyek a multiringre. Mostanában mindig sikerül. Kissé csúszik a kezem. Nem baj, csak óvatosan, lassan. Hupsz… lecsúszok. A fenébe. Ezen meglepődök. De már rohanok is burpeezni. Hallom Eriket kiabálni a szélről. Gyorsan, pörgesd, keményebben!!! … Mi van? Ennél gyorsabban nem tudom… Csinálnád te! – gondolom magamban… De persze igaza van, most kell nyomni… hirtelen ott van Gyöngyi is mellettem, ő most kezdi a négyüteműket. Ezek szerint ő is leesett. Én már be is fejezem… Rohannék tovább, de már csak gyalogolni tudok. Cargo. Megvan. Sár. Itt nagyon lassan haladok. Erik ordít a szélről. Hát ez van. Így megy. Mondja a szpíker is németül „nagyon el van már fáradva”. Na szép. Most az egész nézőtér azt nézi, hogy vonszolom magam a sárban. Persze élvezem is egy kicsit. Hiszen mindenki szurkol, hallom a nevem, meglesz a dobogó. Csak még egy vizesfal mászás, na, itt már alig mozog a csípőm. Az utolsó cargo kapu. Megvan. És a tűz… Uh, de széles, alig bírom átugrani! És beérek.

Együtt várjuk Chantallal Gyöngyit, aki erre a hármas összeölelkezésre el is pityergi magát. Hát, mit mondjak, én is a határon vagyok. Ez volt eddig a legnehezebb spártaim: 2 óra 41 perc lett az időm, 17,6 km-t mutat az órám. A pálya sem volt könnyű, de a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nem tudtam olyan magabiztosan versenyezni, az akadályokra koncentrálni. Folyton az jár a fejemben, hogy bírni fogja-e a csípőm a végéig? Hát bírta… A következő hétre viszont nem is akarok gondolni. Jöhet megint a robotjárás….

Nagyszerű érzés a dobogón állni, főleg egy másik magyar lánnyal együtt, akit alig ismerek, de aki olyan kedvesen bíztatott. Jó érzés, hogy az eredményhirdetésnél is ott van maréknyi magyar, akik lelkesen tapsolnak. És minden tiszteletem és elismerésem a Gyöngyié, aki úgy lett mögöttem a harmadik, hogy előtte való nap még a beast-et is lenyomta. Nem ő volt az egyedüli! Hatalmas gratula mindenkinek, aki ezen a hétvégén (is) több versenyszámban indult!

Nem is beszélve a világbajnokról: Robert Killianról! Jó volt életközelből látni. Vékony kis srácnak tűnik, aztán ha megnézed közelebbről, rájössz, hogy milyen erős. Deka zsír nincs rajta, a karján centis erek dagadnak, a lábain izomtanulmányt lehetne végezni, és egy keményen végigtolt hétvége után könnyedébben mozog, mint én a bemelegítésnél. Persze mindent megnyert. Jó látni ilyen embereket, számomra nagyon motiváló érzés velük együtt versenyezni.

A hangulat természetesen jó, mint mindig. Egy dolog nagyon tetszett: kisgyerekek fetrengtek a célterületen összegyűlt sártócsákban. Szó szerint a fejük búbjáig sárosak voltak. Kellett volna látni őket, hogy élvezték! Imádták! Nekifutásból hasaltak bele, egymást dobálták, hengergőztek, még egy-egy szülőt is sikerült berángatniuk! Hát ez igen játék! Végre nem számítógép előtt a négy fal között! Olyan felszabadultan játszottak, ahogyan mi annak idején! Jó volt nézni!

Mit tanultam én ebből a versenyből? Sok mindent. A tóban úszásnál például jól kell helyezkedni, ha nem akarod, hogy jól beléd rúgjanak… A patakban a kövek csúsznak, ezért jobb a mélyebb vízben futni, és nem a köveken lépegetni… A technikásabb akadályoknál komolyan kell koncentrálni, mert csak azon múlik. A magasabb palánknak érdemes már először nagyobb erőbedobással nekifutni, mert ha nem, csak az időt és energiát pazarolod. Inkább kis pihi előtte. Kötélmászásnál fogj rá rendesen lábbal is, főleg ha multiring jön utána… Nem nagyképűsködni, hogy megy ez így is… És ha Tirolba mész versenyezni, akkor hegyen kell edzeni is! (Ha nem, akkor készülj fel pár nap kőkemény izomlázra). És még sorolhatnám…..

Mi lesz a következő verseny? Hát a VB Lake Tahoe-ban! Hogy a csípőm mit szól ehhez, az még kiderül addig… De a recept már megvan: összeszorítani a fogakat és csak menni előre! Utána pedig a jól megérdemelt pihenés!
Gratulálunk Gyöngyi és hajrá a világbajnoksághoz!! AROOO!

The post Oberndorf, Tirol, Austria Trifecta hétvége 2016 09.10-11. appeared first on Spartan Race Hungary.

A Reviste Beast a világbajnokság előtti utolsó versenylehetőség volt a közép-európai régióban. Ezt a magyarok ki is használták, több mint 800-an álltak rajthoz. A versenyzők rendesen eláztak, alulról, felülről, mindenhonnan kapták a vizet, eső és patak formájában. Így minden sikeres teljesítő hatalmas elismerést érdemel, külön kiemelve a dobogós helyezéseket: Gyurcsó Andi ismét nagyon eredményes volt: az elit nők között 2. helyezést ért el. A Yakuza SRTG Győr csapata pedig open kategóriában állhatott fel a dobogó második fokára: Tömböly Dávid, Flechner Gábor, Főző Dániel és Dan Róbert futásával.

Az „átlagos” Spartan Race versenyeken is igen könnyen meg lehet sérülni, de nehezített versenykörülmények között még könnyebb. Ha az ember egy pillanatra nem figyel oda, vagy éppen odafigyel, csak rosszul esik, rögtön meglehet a baj. Az elit férfiak közt induló Péti Zoltánnal is ez történt, Lukácsi Leventét viszont szerencsére eddig elkerülték a versenybalesetek. A továbbiakban ők mesélnek a szombatról.

Mióta veszel részt Spartan Race versenyeken és melyik táv a kedvenced?
Péti Zoltán: A Spartan Race-szel először 2015-ben a hungaroringi sprint versenyen találkoztam. Előtte 7 évig csak kondiztam, semmi aerob mozgásforma, így önmagában a futáshoz nem volt se affinitásom, se pedig erőnlétem. Az ottani 6-7 km pont súrolta is a határaimat, ami futást illeti, az erő és ügyességi feladatok viszont megtetszettek. Azóta rendszeresen járok közösségi futásokra, illetve egyéb SR barátok által szervezett örömfutásokra. Ennek köszönhető, hogy az Ultra Beast-et is sikerrel zártam. A kedvenc távom nehéz belőni, kb. a Super – Beast közé tenném, mondjuk 20 km körül.
Lukácsi Levente: Tavaly Eplényben indultam először. Nehézségben és távban is a super áll legközelebb hozzám. 

Hogy tetszett a Reviste Beast, miben volt más, egyedibb, mint a korábbi beast-ek?
PZ: A reviste-i beast számomra elég nehézkesen indult, ugyanis lázasan álltam rajthoz, szerencsére kaptam egy cataflam-ot, amivel többé-kevésbé el tudtam indulni. Számomra a legmeghatározóbb része a versenynek, nem a szervezéshez köthető, hanem az esőhöz. Kétélű kard volt, ugyanis egyrészt hűtötte a lázas fejemet, amiért hálát adtam, másrészt pedig oly mértékben csúszóssá tette az utat, hogy a táv felét sétálva kellett megtennem. A pályarajz nagyon tetszett, az akadályok jók voltak, picit nehezebbek is az eső miatt, a homokzsák gyilkos lett volna eső nélkül is, így meg pláne, arról nem is beszélve, hogy mivel picit hosszabb, kerülő úton mentem, amit még nem jártak szét, a dombtetőre érve egy derékig érő csalánosban és szedresben landoltam, amin kénytelen voltam átnyargalni… nem esett jól
Egyediség főleg Krynica-n tűnt fel, ahol a multiring nem a záró akkord, hanem még egy combos hegymenet ráhangolása, ezt csak minimálisan hozták a finish elé Reviste-ben. Ami egyedi érzést adott, hogy sok jól futható rész lett volna, ha nincs a heves esőzés. Illetve a szint se volt érezhetően sok, mondjuk egy Kouty Super után …

LL: Nem ez volt a kedvenc versenyem, alapvetően szeretek esőben futni, de itt olyan mértékű volt a sár, hogy a nagyon meredek részeken alig tudtam haladni. A pálya szerintem nem volt vészes, a sok víz tette nehezebbé a megszokottnál.

Mik voltak a kedvenc akadályok és mik azok, amik megnehezítették a pályán a dolgotokat?
PZ: Ahogy már említettem, nekem a természetes akadályok voltak a kihívás, az eső, a sok csúszós kő, illetve laza szerkezetű talaj, ahol két lépést előre után 3 lépésnyi visszacsúszás következett. Kedvenc akadályok a multiring, amit most elrontottam, illetve a A-monkey, tricepszbar, amiket nem szoktam burpee-vel zárni.
LL: A kedvencem a farönk húzás és a dárda volt, szerencsére mindkettő könnyen ment . A homokzsák cipelés szerintem nem csak az én életem, hanem mindenkiét megkeserítette.

Egy-egy nehezebb akadálynál inkább óvatosabb duhaj vagy, vagy mindent beleadsz, történjék akármi?
PZ: Az akadályok önmagában mindig óvatosságra intenek. Bármelyikről is legyen szó, ha látom, hogy közeledek felé, mindig besétálom, hogy fejben, pulzusban rá tudjak készülni. A patakban futás tipikus példája annak, ahol soha nem futok, pont azért, mert tudom, hogy csúszik a cipő, nem jó a technika és rendre meg is előznek itt jó sokan… Az erő és ügyességieknél (multiring, herkules hoist, homokzsák stb.) pedig mindig próbálom minden erőmet bevetni, nem foglalkozva a körülményekkel.
LL: Általában próbálok rákoncentrálni az adott akadályra, ha kell, várok is egy kicsit, hogy a pulzusom lentebb menjen.

Zoli, mesélj mi történt az ujjaddal, és hogy vagy most?
PZ: Köszönöm kérdésed, ez roppant érdekesen alakult, jómagam sem értem a mikéntjét. Ahogy már írtam is, a vízben futás számomra mindig tyúklépéses séta formájában telik, ahogy most is telt. Ez volt a 3. alkalom, hogy átvitt a pálya a folyón, egyszer balról, másodjára jobbról jött a sodrás, a balesetkor pedig hátulról jött, mivel folyás irányban haladtunk a part mentén. Többek sétáltak előttem mögöttem, mindenkinek kivitte a lábát a sodrás, ami még inkább arra utalt, hogy lassan és megfontoltan haladjak. Kovács Gergő barátom ment előttem, láttam, hogy ő is 2-3x elesett, de ment tovább. Én is 1-2x elcsúsztam egy kövön, de mindig tudtam kézzel tompítani. Végül az utolsó alkalommal a bal lábam elmászott egy kövön, jobb irányba, effektív balra dőlt a testem és a bal kezemmel próbáltam ismét tompítani, de a víz felszín alatt nem látszódó sziklát sikerült frontálisan telibe csapni. Szerencsémre nem volt az ütésnek dőlésszöge, hogy a csont elmozduljon látványosan, ezért eleinte nem is tudtam hova tenni a dolgot… fájt-fájt… de a hideg víz sokat dobott rajta. Utána jöttek a finom részek, kötélmászás, multiring, dárda, szögesdrót, inverz fal… Nem mondom, hogy nem zavart, de őszintén szólva, nem ez volt az oka a 60 burpee-nek 

Az ujjam jelenleg sínben pihen, várja hogy kitörjön annak fogságából.

Levi, neked volt valaha versenysérülésed?
LL: Szerencsére eddig elkerültek a komolyabb sérülések, csak a szokásos horzsolások és ütések szoktak látszani még pár nappal verseny után is.

Zoli, ez a sérülés akadályoz következő versenyekben / lemondtál emiatt versenyt?
PZ: Akadályoz sajnos, ugyanis a Liberec helyszín számomra HH-t takar, ami ugye 2 hét távlat az ominózus baleset óta, a sínnek pedig minimum 3 hétig kell(ene) rajta lenni… Van egy olyan sejtésem, hogy nem fog … 

Lemondani nem mondtam le semmit, bár nem biztos, hogy jó döntést hoztam ezzel.

Mi lesz a következő versenyetek és Zolitól még egy kérdés: óvatosabb leszel emiatt az incidens miatt?
PZ: A következő esemény a kalendáromban a libereci HH, illetve a Tokaj super, ahol már teljes létszámban fognak az ujjaim garázdálkodni reményeim szerint.
Az óvatosságot szerintem már eddig is kimaxoltam, természetesen tartani fogom az éberségemet a továbbiakban is, de balesetek történnek, sokszor pedig nem a figyelmetlenség az oka, hanem pech.
LL: Idén Tokajba megyek még versenyezni. A célom mindig az, hogy kihozzam magamból a maximumot, ilyenkor az eredmény másodlagos.

Régiónkban a tokaji verseny előtt még hátravan a Liberec Beast Csehországban illetve a legjobb Spartan Race versenyzőket felvonultató világbajnokság Amerikában, Lake Tahoe-nál. Az egyazon napon megrendezendő két verseny összes versenyzőjének sok sikert és kitartást kívánunk, illetve minél eredményesebb, sérülésmentes teljesítést. A részletekről pedig majd beszámolunk itt, a blogon. AROOO!

The post Szeptember 17. Reviste Beast – Szlovákia appeared first on Spartan Race Hungary.

Szlovákiában Vechec-ben egy napon rendezték meg Európa első ilyen hosszúságú, több mint 42 km-es Ultra Beast távú Spartan Race versenyét és egy Sprint távot a kisebb kihívást keresőknek. Az UB-ről előzetesen azt lehetett tudni, hogy több mint 60 akadállyal próbálja majd feltartani a mindenre elszánt versenyzőket. A szintidő 16 óra volt és két ellenőrző pontot is beiktattak a pályatervezők: ezeket is szintidőn belül kellett érinteniük a spartanoknak. Azok a versenyzők, akik a szintidők bármelyikéből kicsúsztak, nem kaphatták meg a Finisher érmet és pólót.

A lóhere alakú pálya 3 kisebb körből állt: 17 és 35 km után térhettek vissza a versenyzők a fesztiválterületre, ami a lóhere középpontja és egyben a depó volt. A depóba a versenyzők betehettek bármit, amire a verseny alatt szükségük lehetett: váltóruha, cipő, inni- és ennivaló illetve a fejlámpa, amit a harmadik körre kötelező volt kivinni. Sokan motiváló üzeneteket is hagytak maguknak/másoknak, amiket verseny közben olvastak el. A 35 km-es check pointot 9 óra alatt el kellett érni, a cél előtt 1 km-re felállított ellenőrző pontot pedig 12 órán belül kellett elérni. Így az össz szintidő 12 km + 1 óra volt. Kizárást vont az is maga után, ha valaki orvosi ellátásra szorult.

Ultra Beast kategóriában a női elit futamban Gyurcsó Andi az 1., míg Kempelen Zita a 3. helyen végzett. Sprint távon az elit férfiaknál Tóth Ádám az 1., Kíves Bendegúz pedig a 3. helyen zárt, a nőknél pedig Groholy Babett állhatott fel a dobogó 3. fokára. A nyílt mezőnyben szintén 3. helyen végzett Péntek Jenny.

Volt azonban valaki, aki nem a jó helyezésével, hanem sportszerűségével tűnt ki a mezőnyből. Fodor Easz Mátét faggattuk:

1. Hogyan készültél fel az Ultra Beast távjára?

A felkészülésem három szakaszból állt, ezek a pályán való rövidebb super sprintek (5-10km, a hosszú terepfutások (21-50km) és a steetworkout edzések. Ez az egyéni felkészülésemet illeti. Mindemellett Tóth Viktornak az akadályfutó edzéseire járok rendszeresen itt Solymáron, amik nagyon jól rákészítenek egy-egy versenyre, mert személyre szabott edzéstervet és edzéstechnikát kapok tőle!

2. Hogy tetszett, milyenek voltak az akadályok, a pálya, mennyire fáradtál el?

Az élmény óriási volt, még úgy is, hogy voltam már egy jó pár spartan race-en. Az akadályok igazából átlagosak voltak, csak ahogy észrevettem mindegyikbe bele volt rakva egy kis plusz, egy kis nehezítés. Aminek kifejezetten örültem, mert jobban oszlatta a mezőnyt az elején is. Az elfáradást illetően teljesen kiegyensúlyozott volt az energia elosztásom szerencsére, szóval nem fáradtam el. Megpróbáltam a pulzusomat 180 alatt tartani, ami nálam egy elég jól bevált technika, ha éppen nem nyomom neki.

3. Sportszerűségből úgy hírlik jelesre vizsgáztál. Mesélj mi történt a cseh sráccal, aki lesérült és mekkora távot tettél meg pluszban, hogy segítséget hívj hozzá?

Igen, jól hallottad, segítettem valakinek. Igazából egy egyszerű baleset történt 10 méterre előttem, a homokzsákcipelés előtti útszakaszon. Arra lettem figyelmes h elesik előttem a srác és sziszeg eleinte… Leült és kérdeztem, hogy rendben van-e… Majd láttam, hogy a jobb térdén egy golflabda nagyságú gumó van… Először azt hittem, hogy csonttörés, de aztán már egyértelmű volt, hogy szalag szakadás… Addigra már üvöltött és kétségbe volt esve… 15 perc múlva elmentem a következő akadályig és szóltam a segítőknek, akikkel visszamentünk hozzá, és megvártam velük a mentőket. 1 óra hátrányom keletkezett.

4. A szintidőből való kicsúszásért kizártak vagy figyelembe vették, hogy mi okból nem értél oda időben?

Kizártak valóban. Szerintem minden emberre ugyanazok a szabályok vonatkoznak! Én nem akartam kibújni semmilyen szabály alól. Nem magyarázkodtam, kiálltam, ahogy azt kell. Így is megvolt 35 km, és edzésnek fogtam fel az egészet. De figyelembe vették volna, ahogy azt már később megtudtam. De most is hasonlóan cselekednék, nem bántam meg, se a segítségnyújtást, se azt, hogy nem nyújtottam be fellebbezést a kizárás miatt. Hiszen nem azért mentem, hogy megkapjam az érmet és a pólót, hanem hogy a határaim feszegessem, és valami olyat teljesítsek, amihez nem elég egy jó fizikum, hanem lelkileg is helyén kell lennie az embernek. Mert itt először az elméd törik meg a 12 óra futás alatt, s csak utána a tested. Én úgy érzem így visszatekintve, hogy egy sokkal értékesebb dologgal lettem gazdagabb, mint csupán egy éremmel és egy pólóval, méghozzá azzal a tapasztalattal, hogy egy sportoló akkor is sportszerű és segítőkész, amikor a siker kapujában áll, és képes feladni mindent azért, hogy másnak segítsen! Talán ez volt a nap tanulsága, ami ki fog hatni az összes elkövetkező versenyemre, és ezt a gondolkodást felhasználva jobb eredményeket tudok elérni, mint most, és dobogóra állni.

5. Mit éreztél, amikor célba értél? Indulsz még hasonló távon a jövőben vagy jók lesznek a rövidebbek is?

Amikor célba értem igaz szomorú voltam, h le kellett vágni a gps időmérőt a kezemről… De aztán a hazafele úton átgondoltam a történteket és szerintem gazdagabb lettem mintha beértem volna időben. A másik, amin nagyon meglepődtem, hogy az egy órányi lemaradásomból 11 percet nem sikerült behoznom, ami azt jelenti, hogy 7 perces kilométereket mentem 30km után is… Mikre nem képes az emberi szervezet, ha az agy valamit nagyon akar. Jövőre egyértelműen elindulok szintúgy. Most szeretnék a sprintekre és superekre szeparálódni, mert ott van a legtöbb esélyem arra, hogy dobogóra is állhassak. Csapatmunkában is kell fejlődnünk, immár a OCR Elite Team és a X2S csapatok tagjaként, hogy azért mégis egy versenyképes csapatot tudjunk összeállítani a legjobbak között!

És végül csemegézzünk a résztvevők versenybeszámolóiból. 

„Nem akarok hazudni, jó pár hete, amikor félmaratont futottunk vagy csak Valcát, megfordult a fejemben, hogy lemondom, hát már ezt sem bírom és minden bajom van, hogy bírnám mentálisan az Ultrát? Leginkább ettől tartottam. Hogy 12 órán át kell koncentrálni, önuralmat, tiszteletet, alázatot, figyelmet, fegyelmet és türelmet gyakorolni… Ez hogy fog menni. De ilyenkor, amikor már előtte vagy, ott állsz a rajtban és látod, hogy 10…9…8…7…6…5…4…3…2… és 1. RAJT! Akkor nem tudsz mit tenni. A kényszer a jelenbe kényszerít. Csak jelenléttel tudsz végrehajtani ilyen hosszú feladatot. Ha a múlt kísért, energiát vesztesz, ha a jövőt nézed, hogy milyen sok van még hátra, energiát vesztesz. Csak az előtted lévő lépésre hagyatkozhatsz. Én szándékosan nem adtam fel kipróbálás nélkül ezt. Kíváncsi voltam meddig bírom. Kényszeríteni akartam magam az önuralomra és a türelemre. Sikerült!!” (Diana Meral Yamak)

„Az ultra beast már a táv hossza miatt is motiváció volt, 2 éve vártuk, hogy USA után Európában is kiírják ezt a versenytávot. Az, hogy végül a mi régiónk rendezte, egyfelől jó volt, mert nem kellett messzire utazni, de a terepválasztás annyira nem töltött el izgalommal sajnos- Vechecben már 2x versenyeztem, a Kassa környéki erdők semmiben nem térnek el a hazai szokásos terepektől. Persze ilyen terepen is lehet brutál pályát csinálni, simán meghalok itthon a Pilisben, vagy a Börzsönyben is (utóbbiban majdnem valóban sikerült is érzésre egyszer :D), de az a fajta motiváció, amiért én már versenyekre járok, az itthonitól eltérő, szép hegyi terepek, most sajnos az ultránál elmaradt. Sebaj, gondoltam, nyilván maga a verseny kihívás, és egy plusz akadály lesz, hogy ezúttal nem dobja fel majd futás közben a hangulatom, hogy milyen csodás helyeken is futunk.” (Kempelen Zita)

„Elvontam a tudatom a fájdalom érzése alól, és úgy döntöttem nem ő irányít engem, hanem én őt, márpedig én meg akarom csinálni! Végig ilyen motivációs videók jártak a fejemben, hogy az „Akarat diadala”, semmi nem annyira legyőzhetetlen, mint az emberi lélekerő, eszembe jutott Laz lelkesítő szövege a Start előtt. Hogy „nem létezik könyörtelenebb, ridegebb, és durvább küzdelem, mint győzedelmeskedni Önmagunk felett fájdalom árán is”. Valójában miből tanulunk az életben a legtöbbet? A kudarcból, a szakításból, a fájdalomból és a félelemből. Ellenségnek érezzük őket, pedig hatalmas Tanítók! A fájdalom leküzdése nagy diadal!” (Diana Meral Yamak)

„Hát asszem az egész mezőny látott zokogni, sírva futni vagy inkább nevezzük úgy, hogy kocogni és közben hangosan mantrázni, hogy nem fáj-nem fáj meg medál-medál, szint idő- szint idő.” (Kovács Piroska Ágnes)
„Nem volt a meghatódós célbaérés, mint máskor. Hülyén hangzik, de nem tudtam magam kifutni, maradt még bennem tartalék. Ha nem fájt volna, a szokásos tempóm ennél gyorsabb. Másrészt ki tudja… lehet, ha gyorsabban futok, kipukkadok a végére. Így pedig a pálya második felétől egy megállás nélküli egyenletes lassabb futó tempóval nagyobb lelki drámák nélkül értem célba. Előzetesen csak ezt kívántam. Tudjak úgy végigmenni, olyan felkészült lenni, hogy magabiztosan húzzam be a teljesítést. Ez megtörtént.” (Kempelen Zita)

„Én nem hiszem el, hogy ott állok… lelassult az idő… mint a filmekben… nem hallok semmit, csak a szívdobogásomat és a lélegzetemet, és lassítva láttam a mosolygós arcokat, a mozdulatokat… majd hirtelen visszafordulok, hogy Anti megvan-e… visszatérnek a hangok… visszagyorsul minden…. és akkor befutok….. Megkaptam az érmet és nem hittem el… Olyan szintű megállíthatatlan zokogás tört ki belőlem, hogy hosszú percekig ott zokogtam a célban… A végtelen meghatódottság, és a hit magamban, a büszkeség… Néztem az érmet, fogdostam, puszilgattam… Enyém! Sikerült… De hooogy? Úristen. Itt van… Egyszerűen ez volt az egyetlen opció, amire nem készültem fel, hogy sikerülhet is.” (Diana Meral Yamak)

„P.s: Minden elismerésem amúgy azoknak, akiknek ez az ultra egy út volt az ismeretlenbe, és teljesítették a versenyt! Akik a végén becsületesen, de már sötétben, fejlámpával húzták be a verseny végét! A hosszú távú futások mindenképpen utazások a saját belső világunk felé. Én rengeteget tanultam az elmúlt 9 hónapban a futásról, és a futás által magamról, és ezért rendkívül hálás vagyok! És bár bőven van még mit tanulnom futásügyileg, de ez a verseny most olyan volt, mintha egy utazás olyan békésen ért volna véget, vagy csak egy békés megálló lenne egy hosszabb, nehezebb úton tovább!” (Kempelen Zita)

AROOO!

The post Vechec Sprint és Ultra Beast 2016.09.03. appeared first on Spartan Race Hungary.

Az amerikai világbajnokság hétvégéjén Közép-Európában is rendeztek Spartan Race versenyt. Október elsején, szombaton került sor a beast távra, másodikán pedig a sprint futamon mérettethették meg magukat az arra érdemesek. Kísérő programként pedig a Spartan Race Training Groupoknak szervezett Hurricane Heat-en is részt lehetett venni. A hamarosan Tokajban is megrendezendő HH-en már hajnali 5-kor talpon voltak – sőt, a fagyos tótól sem riadtak meg az igazán fanatikus spartanok, akik 6 órán keresztül gyakorlatoztak.

A szombati beast napon kb. 70 fő magyar, míg a vasárnapi sprinten kb. 40 hazánkfia képviselte kis országunkat. Jó páran közülük ezen a hétvégén váltak többszörös trifectázókká. Gratulálunk nekik a sok-sok teljesített versenyért!

Az alapvetően szép időben zajló első versenynapon Groholy Babett az elit női kategóriában 04:01:36-os idővel a második helyen végzett. 5,5 perccel csúszott le a dobogó legfelső fokáról és több mint fél órával verte a harmadik helyezettet. Ez azért is nagyon szép teljesítmény, mert a 28 km hosszú pályán 1830 m szintet kellett megmászni, és sokak egybehangzó véleménye alapján a 2016-os év legkeményebb régiós beast versenye volt. Gratulálunk Babett!

A vasárnapi versenynapon tartották a sprint távú futamokat. Nagyon büszkék lehetünk Balhási Ákosra, aki a férfi elit mezőny leggyorsabb teljesítője lett 01:03:41-es idővel, így több mint 3,5 perccel verve a második helyezettet (ami sprint távon soknak számít), felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. Ákos, gratulálunk, neked is minden elismerésünk!

A két dobogós magyar versenyzőt faggattuk tapasztalataikról:

Eltérő távon, de hasonlóan szép eredménnyel végeztetek. Célotok volt Liberecben dobogós helyen végezni vagy nem is gondoltatok rá?

Groholy Babett: Nagyon szerettem volna Liberecben dobogón állni, tudtam, hogy ez most elérhetőbb számomra, hiszen a mezőny “krémje” a VB-n volt. Ettől függetlenül úgy érzem, magamhoz képest is jót mentem és a maximumot hoztam.

Balhási Ákos: Tisztában voltam és vagyok vele, hogy régiónk legjobbjai, akik biztosan előttem tartanak, a világbajnokságon szerepeltek, így olyan céllal érkeztem, hogy dobogóra állok, és ezt a beast távon éreztem reálisabbnak, aztán milyen az élet…

Milyen sajátos terep és időjárási viszonyok vártak benneteket Liberecben?

GB: Nehéz terep volt a libereci, sok emelkedővel, de a nehézségek ellenére élveztem. A saras, lápos részt kevésbé tetszett.  A szervezők megleptek minket még a pálya elején egy tóval, amit át kellett úsznunk két ízben is. Nagyon hideg volt, de szerencsére nem viselt meg annyira, mint vártam.

BÁ: Igazi kellemes futóidő volt. A terep néhány helyen nagyon mély, sáros, szinte lápos volt.

Vannak számotokra nehezebben teljesíthető akadályok vagy simán vittétek a pályát 0 hibával?

GB: Sajnos nem tartozok azok közé a versenyzők közé, akik hibátlanul, burpeek nélkül teljesítik a pályát.  A mostani beast-en kimondottan meglepett, hogy nem tudtam felhúzni a hercules hoistnál a zsákot, pedig a “nehéz dolog cipelős” feladatok az erősségeim közé tartoznak. Itt a zsák most extrém nehéz volt.

BÁ: Ott a mindig kérdéses multiring. Nem tudom miért, de mostanában a cölöpös egyensúly nem megy, és a dárdahajítás ami hol sikerül, hol nem, ezúttal ez a 2 hibám volt.

Szeretitek a burpee-ket, kihívásként vagy egyfajta büntetésként, csalódásként élitek meg, ha egy nem sikerült akadály után erre köteleznek benneteket?

GB: Minden versenyen hibázok, ezért nálam szokásosan a versenyek velejárója. Igyekszek gyorsan túllenni rajta. 

BÁ: Szeretni nem szeretem, de legfőképp azért, mert az idő és erő megy vele. Nem agyalok rajta: ha csinálni kell, ha nem, ledarálom amilyen gyorsan lehet, és futok tovább.

Könnyű volt a befutótok vagy szoros eredmények születtek?

GB: A vége felé közeledve tudtam, hogy már nincs sok, itt már fejben sokkal könnyebb volt. 

BÁ: Igyekszem nem foglalkozni mással, csak magamra figyelni ,így nem nagyon tudtam hol érkezik mögöttem valaki, de a vége fele az ismerősök közölték mekkora az előnyöm, és végül elég jelentős lett ekkora távon, közel 4 perc.

Hol indultok még idén, és milyen céljaitok vannak jövőre?

GB: Az idei szezon zárásaként még szeretnék egy jót versenyezni a Tokaj Superen. A 2017-es szezonban szeretnék tudatosabban készülni és versenyezni.

BÁ: Részt veszek addig még akadályfutó versenyen, előtte és utána terepfutó versenyeken, de Tokajban végre ismét összeállunk a HUN ELIT csapattal. 

Mivel teljesítményetek alapján nyilvánvalóan jövőre is megszerzitek a vb kvalifikációt, az idei vb résztvevők lelkesedésén felbuzdulva terveztek kirepülni a 2017-es világbajnokságra?

GB: A céljaim/vágyaim között szerepel a VB-n való indulás. Remélem, ezúttal meg tudom oldani a kiutazást. 

BÁ: Messze van még, de ha minden jól megy, nagy célom és vágyam részt venni mind az Eb-n, mind a világbajnokságon akkor, amikor már úgy érzem, hogy itt az ideje. Ehhez keresek szponzort, nem csak anyagilag, de sportfelszerelés szempontjából is. Köszönöm!

Hajrá Mindenkinek! Tokajon találkozunk. AROOO!

The post Csehország – Liberec hétvége appeared first on Spartan Race Hungary.

Valószínűleg az olvasók közt is kevesen vannak, akik nem Magyarországon ismerkedtek meg a Spartan Race-szel. Barát Viktorral így történt. A Malajziában megrendezett beast verseny kapcsán ismerhetjük meg őt. Az ország Délkelet-Ázsiában található, az egyenlítő közelében, ezért teljesen más éghajlati körülményekkel találkozhat ott az ember, mint Közép-Európában. De meséljen róla ő. 

Miért éppen Malajzia, hogyan kerültél oda? Egy nyaralás része volt vagy célzottan versenyezni mentél?

Szingapúrban élek, a Spartan Race-szel is itt ismerkedtem meg, illetve a versenyeim nagy részét is itt teljesítettem. A közép-európai rendszerhez hasonlóan Délkelet-Ázsiában is minden résztvevő ország saját trifecta-t rendez, így nagyjából havonta vannak futamok a régióban, melyek néhány óra repüléssel/buszozással elérhetőek. Összekötve a kellemeset a hasznossal, Spartan Race nyaralásokat lehet szervezni. A Putrajaya Beast helyileg Kuala Lumpurban volt, nagyjából félúton a reptér és a város között, így bőven jutott idő pihenésre és városnézésre is a verseny előtt.

Részt vettél már közép-európai versenyen kívül bármilyen Spartan Race futamon?

Idén volt az első (és eddig egyetlen) közép-európai versenyem, a Nyitra Sprint. Rettentően élveztem, teljesen más volt, mint az ázsiai (trópusi) versenyek. Ezen kívül egy trifecta-t teljesítettem Szingapúr-Malajziában.
Évente egyszer szoktam hazamenni Magyarországra, amit idén pont úgy szerveztem, hogy tudjak versenyezni.

Melyik a kedvenc távod? Futást szereted jobban vagy az akadályokat?

Egyelőre nehezen tudom eldönteni, a Super és a Beast közül talán a Beast felé hajlok. Az akadályok minden versenyen hasonlóak, viszont a terep mindig más, így talán a futás részét preferálom a változatosság miatt.

Mennyiben voltak mások a körülmények, az éghajlat, az időjárás, az emberek?

A délkelet-ázsiai versenyekben talán az éghajlat a legnagyobb ellenség. Trópusi klíma van, ami 30-35°C-ot és 80-90%-os páratartalmat jelent. Ugyan már 3 éve élek itt, de ezt még nem sikerült megszoknom.
Az emberek (főleg a szingapúriak) sajnos sokat sétálnak a versenyeken. Főleg a keskeny ösvényeken valamilyen oknál fogva abbahagyják a futást, és ha az ember beszorul mögéjük, akkor rengeteg időt veszít. Sokan ténylegesen végigtúrázták a Beast-et, 7-9 órás időkkel.
Illetve talán a legnagyobb különbség, hogy a szingapúri versenyek a városban vannak. Ezzel sajnos nem lehet sok mindent csinálni, hiszen egy zsúfolt városállamról beszélünk. Az itteni sprinten a belvárosban a bicikliúton kellett futni parktól parkig, és az akadályok ott voltak elhelyezve. Mondanom sem kell, hogy sárról szó sem volt. A cél előtt párszáz méterrel a dunk wall egy helyi verzióját állították fel, ami egy enyhén saras-jeges vízzel teli konténert takart. Ettől kicsit koszos lett az ember a célfotóra. A Super egy fokkal jobb volt, ott nagyrészt terepen kellett futni, bár a szervezők nem találtak elég nagy területet, így a Super a maga 9 kilométerével elég rövidre sikeredett.
Emellett Délkelet-Ázsiába csak tavaly jött be az egész Spartan Race, és ez volt az első megrendezett Beast, ezzel együtt pedig az első helyi trifecta, elég nagy volt a hype.

Hogy érezted magad a versenyen? Miben volt más, mint a közép-európai futamok?

Abszolút jól éreztem magam, a fentiekben említetteken túl több különbséget most nem tudok felsorolni. Talán a verseny utáni sör hiányzott még, de muszlim országban sajnos azt nem adnak/árulnak a versenyen.

Milyenek voltak az akadályok? Voltak köztük speciálisak? Illetve melyiket nem sikerült teljesítened?

A pálya érezhetően két részre volt osztva: az első 10 kilométeren nagyjából sík terepen kellett futni és a 31-ből 21 akadály itt lett elhelyezve. A maradék 9,5 kilométer végig fel-le futás volt, a maradék 10 akadállyal.
Sztenderd akadályok voltak, egyedül a shock cord (állványzatról lelógó elektromos vezetékek alatt kell átfutni/kúszni – ezt időközben eltávolították a versenyből, valószínűleg az eső miatt) és a tunnels (saras részre lefektetett kb. 25-30 m hosszú fólia alagutak – hasonló egy mezőgazdasági fóliaházhoz, amin át kellett kúszni) volt új számomra. Illetve a mud roll (barbed wire crawl), azaz olyan szögesdrót, amit nagyjából 200 méteresre építettek egy kicsit meglepett.
Burpee-k tekintetében ugyanazok az akadályok fognak ki rajtam mindig, bár dolgozom rajta, hogy jobban menjenek: tyrolean traverse (vízszintesen kifüggesztett kötél), rope climb (függőleges kötélmászás), monkey bars, multi-rig, illetve néha a traverse wall.

Hogy sikerült a futam? Elégedett vagy magaddal?

Ez volt az első verseny, amin egyedül indultam, mert a csapattársaim mind lemondták. Ezáltal hiányzott a megszokott motiváló noszogatás, talán egy kicsit keményebben is csinálhattam volna. Illetve az utolsó heat-ben indultam, így rengetegszer szorultam be sétáló emberek mögé, szóval az időm lehetett volna jobb is. Nem kifogásokat keresek, de egy bordaközi izomhúzódásból lábalok ki éppen, úgyhogy az adott körülmények tekkintetében elégedett vagyok az eredményemmel. A 3100 indulóból 210. lettem (4 óra 23 perc a hivatalos idő, ebből 10 perc sorban állás a tűzugráshoz… soha ne becsüld le az ázsiaiak hozzáállását a tökéletes fotó elkészítéséhez).

Visszamész még oda versenyezni? Ajánlod másoknak?

Ameddig még errefele fogok élni, mindenképpen szeretnék visszamenni. Abszolút tetszett a hely, csak ajánlani tudom.

Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan? Egyéb külföldi versenyek? Megszeretted őket?

November közepén kerül megrendezésre a Bintan Beast, ez a szingapúri trifecta utolsó állomása, bár maga a verseny Bintan szigetén lesz, ami Indonéziában van. Oda már a csapatommal megyek, és a Competitive kategóriában fogunk indulni, remélhetőleg sokkal jobb idővel, kevesebb burpee-vel és nehezebb tereppel.
Nem tudom ez a kategória létezik-e otthon, de valahol félúton van az Open és az Elite között. Egyből az utolsó Elite heat után rajtol el, és az eredményeket egy regionális ranglistán vezetik.
Emellett szeretném kipróbálni a Hurricane Heat-et, illetve ha eljutok odáig, akkor egy Ultra Beast-et is.

Jössz versenyezni Tokajra?

Ugyan az egyik kedvenc helyem otthon (elég sokszor voltam ott Hegyalján), de sajnos nem tudok pont akkor hazamenni. Jövőre majd megint úgy tervezem a hazautazást, hogy legalább egy versenyt meg tudjak csinálni.

Akinek hozzám hasonlóan már a beszámoló alapján megtetszettek és szívesen kipróbálná magát egy ázsiai versenyen, az mindenképpen csatlakozzon be egy-egy versenyre Viktor mellé, ha lehetősége adódik rá. AROOO!

The post 2016. október 9. Malajzia Beast appeared first on Spartan Race Hungary.

Az idei Amerikában megtartott világbajnokság résztvevői mesélnek élményeikről, tapasztalataikról és arról, hogy egyöntetűen egyetértenek abban: jövőre is szeretnének ott lenni a legjobbakkal, a legnagyobbak közt.

Ha három szóval jellemezhetnétek a világbajnokságot, mik lennének azok?
Gyurcsó Andrea: Zűrös. Örök. Emlék. 

Kívés Bendegúz: Erőpróba. Lehetőség. Élmény.
Nagy Gyöngyi: Kemény, szép és felejthetetlen.
Németh József: Én ezt a világbajnokságot úgy jellemezném, hogy a Beastek Beastje. Ami elég sok meglepetést tartogatott.
Tóth Ádám: Élménydús. Meghatározó. Boldog.
Tömböly Dávid: A 3 szó: “i-re a pont”. Úgy gondolom a világbajnokságon résztvevő magyarok es persze a sok-sok versenyző megkaphatta, amit várt vagy éppen nem. 
Vitkai Elemér: A világbajnokság számomra az eddigi versenyeimnek a megkoronázása.
Mi volt a legszebb, legemlékezetesebb élményetek Lake Tahoe-val kapcsolatban?
GYA: Nincs leg… pontosabban minden az.  Minden hatalmas ott. Gyönyörű hegyek, hatalmas fák, nyugalom, friss levegő. Csak ámultunk! Egyik pillanatban szikrázó napsütés, másik pillanatban eltűnik a hófúvásban a hegytető. A környezet egyszerűen lenyűgöző. Na és az, hogy olimpiai helyszínen versenyeztünk… hatalmas dolog!!!

KB: A város nagyon szép, nyugodt hely. A tó és a hegyek gyönyörűek.

NGY: Talán a legszebb hely volt, ahol eddig versenyeztem, és akkor nem csak a spártai megmérettetéseket számolom, hanem az összes eddigi futóversenyeimet. Friss és tiszta levegő, sűrű fenyvesek – akkora tobozokkal, mint az alkarom-, meredek hegyek csipkés peremű sziklákkal, élénk kék vizű fodrozódó tó, akár egy tenger – mit mondjak, lélegzetelállító környezet!

NJ: Ez egy feledhetetlen verseny számomra… Nem csak azért, mert ez a VB Amerikában volt, hanem maga a környezet a maga természeti kihívásaival.
TÁ: Számomra a legkiemelkedőbb esemény a vb előtti pénteken az eddigi bajnokokkal tartott sajtótájékoztató élőben való meghallgatása volt. Az első sorban ültem a földön és csak ámultam.
TD: Számomra az idei év legszebb, legemlékezetesebb es legembertpróbálóbb versenye volt Lake Tahoe! Nem tudnék kiemelni egy élményt, minden momentumot élveztem: utazás, SF, Tahoe City, fogadtatás, programok, verseny, másnap, izomfáradtság, közös lazulások, túrák, városnézés és a visszaút. + A sportolói közeg minden reggel. Hihetetlen emberekkel találkozhattunk es beszélgethettünk.
VE: Nagyon boldog vagyok, hogy kijuthattam és egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb.

Szereztetek negatív élményt, tapasztalatot az ottlétetek alatt?
GYA: Nekem nem volt ilyen. Kivéve a sajtos croissant hiánya.  De kárpótlásként a reggelinél ott voltunk együtt, Magyarországot képviselve, Joe De Sena és sok másik nemzet sok másik őrült versenyzője pedig a többi asztalnál.  Őrület!

KB: Negatívummal nem nagyon találkoztam, csak a leves hiányzott az étkezésemből… Na jó talán az egyetlen negatívum számomra a hosszú repülőút volt.
NGY: A fogadtatás – kedves és barátságos. Kiemelném azt is, hogy a szervező lány (Kelly McLay) mindannyiunk nevét tudta – ha nem is tökéletes kiejtéssel – de igyekezett mindenkit a nevén szólítani, ami egy amerikainak a magyar nyelvvel szemben nem kis feladat volt! Amerikai stílusban kissé sok volt a marketing tevékenység: interjúk verseny előtt egész nap, verseny után még reggeli közben is. De ha arra gondolok, hogy ez volt az év eseménye a spártai világban – és ez talán segítheti Joe De Sena-t a célja elérésében, ami nem kevesebb, mint hogy a spártai verseny olimpiai szám legyen a közeljövőben – akkor a sok marketingnek is megvolt a jogosultsága.
NJ: Egyetlen egy negatív élmény… hogy nem tudtam az Ultrán indulni. 
TÁ: A szálláson a szobámhoz nem tartozott vizesblokk, és mivel az egész épületben nem volt közös fürdőszoba sem, így másik szobába kellett bekuncsorognom, ha rámjött a szükség. 
TD: Az élmények miatt a negatívumokra egyáltalán nem figyeltem, még ha lett is volna, elnyomja a sok jó!
VE: A kinti szervezők minden országból 5 sportolónak adtak szállás és nevezési és egyéb juttatásokat, ami minden ország részvevőit kettéválasztotta. Így kevesebbet is tudtunk a csapattársainkkal találkozni és tapasztalatokat megbeszélni.

Van valami, amin javítanátok, vagy amit másképp csinálnátok a rendezők helyében?
GYA: Én a rajtnál picit csalódott voltam, hogy nem igazán lehettünk részesei a jó néhány méterrel előttünk zajló eseményeknek, kivéve a himnusz és a szpíker, amit hallottunk. Nem igazán volt meg a számomra a CEU-ban megszokott AROO!!! élmény. Kicsit lapos volt, hogy úgy mondjam.  És én ezt egy picit felturbóznám, főként azért is, mert egy világbajnokságról van szó. a pályakijelölés, akadályok, önkéntesek viszont rendben voltak, illetve a két főszervező lány – Danielle és a babát váró Kelly – pedig eszméletlenül kitettek magukért.

KB: A rendezés pontos és precíz volt szerintem. A pálya egyértelmű, jól kijelölt volt.
NGY: A verseny szervezéséről csak elismerően tudok beszélni, a pálya, az akadályok, a célterület, mind elsőrangúan volt kitalálva és előkészítve. Az öt új akadálynak kifejezetten örültem, és jó ötletnek tartom, hogy minden nagy világversenyen lepjenek meg ilyen újdonságokkal – hiszen a spártai versenyek szellemében a gyors alkalmazkodás a versenyzők az egyik fő kihívása.
TÁ: Jó lenne már év elején megtudni a vb verseny helyszínét, hogy hamarabb el lehessen kezdeni a szervezkedést (repjegy, szállás stb.). A helyszínen minden rendben volt.
TD: Hibátlan szervezés és pályatervezés!

Hogy tetszett maga a pálya, az akadályok, voltak számotokra nehezebben teljesíthetők?

GYA: Gyönyörű környezetben felépített pálya, folyamatos fel-le szakaszok, odafigyelést és koncentrációt igénylő köves-kavicsos talaj és „levegőhiány” szinte végig. Az akadályok nagyon jók voltak, az új akadályok nekem különösen tetszettek és mindegyiken átmentem.  A dárda nekem életemben egyszer sikerült, persze nem a világbajnokságon.  Viszont a Hercules Hoist életemben először itt nem sikerült. Valamint a Finishline előtti Multibar szintén burpeezésben végződött most. Hát ez van.

KB: Nagyon tetszettek az akadályok. A vödörcipelés volt a legnehezebb.
NGY: Nehéz verseny volt olyan szempontból, hogy 2000 méter felett kezdődött a pálya, és ez a szint innen csak emelkedett – ami valljuk be, szegény hazánkban készülő versenyzőknek nem épp az ideális körülményeket jelentette. Viszont megvan a következő feladat jövőre – magaslati edzések, ha komolyan labdába akarunk rúgni az ilyen versenyeken. A négyszeres hideg vizes merülés, amiből egy úszás elég jó hosszúra sikeredett – sem tartozott a könnyebb akadályok közé, az első majomlétrás akadályt – ami más körülmények között nem okoz gondot – itt nem sikerült teljesíteni, mert a hajnali hideg levegő a hideg vizes merüléssel ötvözve úgy lemerevítette a kezeimet, hogy egyszerűen nem tudtam a csőre rendesen ráfogni. De nem a könnyű és egyszerű versenyek maradnak meg legjobban és legelevenebben az emlékezetünkben, hanem a legkeményebbek…
NJ: Maga a szervezés, a pályaépítés kifogástalan volt személyemnek. Az akadályok nehezek, trükkösek voltak, de megfelelő kondíció és koncentráció kíséretében teljesíthetők. A kedvencem a boxzsák és az úszás volt. Jobb volt, mint amennyire tartott tőle az ember.
TÁ: A pálya csodaszép helyen futott, de nem szoktam ilyen magasan edzeni, ezért a tengerszint feletti magassággal voltak gondjaim. Előbbi nagyobb kihívást jelentett számomra, mint az akadályok leküzdése. A kinti akadályok többségének kivitelezése és emiatt a teljesítése némileg eltért a megszokott európai akadályoktól, emiatt jobban oda kellett koncentrálni, de végül sikerült mindet abszolválnom.
TD: Új akadályok is voltak, melyeket sikerült teljesíteni. A legnehezebb a verseny során a levegő oxigén szintjéhez való alkalmazkodás volt, nagyon megnehezítette a futást. A TÓ.  Ezt még sokan visszaemlegetjük szerintem.
VE: Nem túl technikás, de mégis sok meglepetéssel tarkított pályán futhattunk. Tetszettek az új akadályok, amiket sikerült is leküzdenem. Amitől tartottam és szerencsére nem okozott nagyobb nehézséget az a csontig hatoló hideg tó átúszása volt. Erre itthon külön felkészültem (otthon a kádban jeges vízben ültem). Az eredményemmel részben elégedett vagyok, de 20 perc bent maradt egy történet miatt, de az számomra fontosabb volt akkor is, és most utólag is.

Jövőre is újra kiutaznátok?

GYA: Igen, de össze kell kapnom magam!

KB: Mindenképpen szeretnék menni jövőre is. Nagyon jó volt.
NGY: Hogy jövőre is szeretnék jönni? Naná! Kihagyhatatlan élmény, megér minden fáradtságot! Sok tapasztalatot gyűjtöttünk, amelyek a jövő évi felkészülésünket csak segíteni fogják. Jó lesz megosztani másokkal is ezeket a tapasztalatokat, hogy jövőre minél erősebb csapat tudja képviselni Magyarországot!
NJ: Örülnék neki, ha jövőre is kiutazhatnék. És még jobb formába hoznám magam, mint most. De az eredményemmel most is elégedett vagyok.
TÁ: Annyira tetszett, hogy előzetesen azt mondanám: igen, mindenképp! És szeretném a mostani eredményemet megjavítani. Ehhez viszont át kell alakítanom az edzéseim mennyiségét és minőségét.
TD: Tanultam az útból és a versenyből! Rengeteg dolog van, amiben meg fejlődnöm kell. Ha a felkészülésem úgy sikerül a jövő évre, ahogy tervezem, és őszintén ki tudom azt mondani, hogy “ott a helyem”, akkor ki nem hagynám ezt az élményt! Innen is mindenkinek gratulálok még egyszer, reméljük jövőre újra így együtt leszünk!

VE: Jövőre ismét szeretnék kijutni, de akkor már felhasználva a megszerzett tapasztalatokat: több akklimatizációs idő, keményebb fizikai felkészülés, magaslati futások stb. Utószóként minden magyar résztvevőnek gratulálok! Köszönöm a közös élményeket, amiket Tőletek kaptam!

Gratulálunk Nektek! Reméljük jövőre is kijuttok, és ismét faggathatunk titeket az élményeitekről! AROOO!

The post Interjú a 2016-os Lake Tahoe világbajnokság résztvevőivel appeared first on Spartan Race Hungary.

A Spanyolországban található Barcelona, Katalónia fővárosa a Földközi-tenger partján található. Tőle nyugatra 3 távon rendeztek versenyt egy hétvége alatt. Szombaton Beast távon, vasárnap pedig Sprint és Super távon startoltak el az indulók. Hazánkból többen, köztük Hegedűs Balázs és Borsos Balázs képviseltették magukat, ők mesélnek a hétvégéről.

Volt időtök várost nézni, vagy kifejezetten csak versenyezni mentetek?

Hegedűs Balázs: Péntek hajnalban utaztunk, pénteken 23, szombaton 15 kilométert sétáltunk a városban, megnéztük a főbb látványosságokat. Eredetileg szerettünk volna egy focimeccsre is eljutni, de áprilisban, amikor neveztünk, még nem tudtuk, hogy ezen a hétvégén válogatott forduló lesz, így mindkét első osztályú barcelonai stadion csak turistákat fogadott, a Camp Nout be is jártuk, illetve vasárnap a verseny után megnéztük a régió egyik legszebb strandját, Mataró Beachet, hétfő reggel pedig haza is jöttünk.

Borsos Balazs: Mi már összeszokott csapatként utazunk, mindig nagy szerepet játszik a versenyek kiválasztásában helyszín, és a környező látnivalók. Barcelona-nál sem volt ez másképp. 5 napra mentünk összesen, így volt idő bőven körülnézni, meg persze futni a versenyen is! 

Melyik távok a favoritok és melyik távon indultatok?

HB: Nekem egyelőre abszolút favoritom nincs, a Sprint, az Ultra Beast és a Death Race egész biztosan nem az.  Én azokat a versenyeket szeretem, amiben sok szint van és a végére rendesen elfáradok – egy 16km-es Super vagy egy 24km-es Beast az, ami jelenleg legközelebb áll a szívemhez (Valca és Reviste volt idén talán a két legszimpatikusabb verseny). Barcelonában (pontosabban Súriában) a Superen indultam az elitben, illetve a Sprinten a második open futamon.

BB: Állandó Spartan partneremmel Takács Pippo-val futottam itt is. Beast-et mivel ez volt a hiányzó láncszem a 2x Trifecta-hoz, ami Tokaj-ban lesz teljes! Személy szerint a Super a favorit, bár egyre jobban kezdem magam érezni a Beast-en is.

Hogy tetszett a spanyol terep, verseny, rendezés? Kedvező volt az időjárás?

HB: Minden nagyon tetszett.  A terepviszonyok leginkább a budai hegyekre emlékeztettek, a Super pályája 350 és 500 méteres magasság között ingadozott, összesen 430 méter pozitív szintemelkedés tartozott a 13,5 km-es távhoz. A növényvilág és a talajszerkezet volt – nem meglepő módon – a legnagyobb különbség. Mediterrán növényzet, levendulák, örökzöldek, vörösesbarna sziklás-földes terep és iszap mindenhol. Rengeteg vizes (saras) akadály volt – a pályát egy motocrosspályán alakították ki, ennek minden előnyét és hátrányát kihasználva. A szervezés szerintem nagyon jó volt – segítőkészek és mosolygósak voltak a szervezők és az önkéntesek is kedvesen biztattak. A szalagozás remek volt, 20 percenként volt frissítőpont, a nagy részén izotóniás ital és víz volt, a Superen egy helyen energiazselé is. A vendéglátás kiváló volt, a verseny után tudtunk egy kellemeset ebédelni. Az időjárás tipikus spartanos volt; pénteken ragyogó napsütés és 24 fok, szombaton kicsit felhős idő, 20-22 fok, vasárnapra reggel 14, később 17 fok, 3-4-szer kicsi esővel – de ez tökéletes volt a versenyzéshez, egyedül a multirig lett emiatt nehezebb. Az egyetlen negatívum számomra a versenytársak hozzáállása volt az open futamban; szinte mindenki elcsalta a burpeeket – volt, aki hármat csinált, volt aki meg se próbálta az akadályt és még a burpeet sem. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a magyar versenytársakon kívül nem láttam senkit, aki megcsinálta volna a harmincat.

BB: Nagyon jó volt a szervezés és a verseny maga is, az időre sem lehetett panasz: 25 fok, napsütés. A terep az trükkös volt nem mondom, főleg nekünk, mivel külföldiként abszolút nem voltunk hozzászokva a sziklás, kavicsos terephez, amin ha egyszer megindult az ember nem volt megállás lefelé… Ott volt még az agyagos talaj, amiből a szervezők olyan sarat, mocsarat csináltak, amiből alig lehetett néhol kimászni.

Milyen új vagy különleges akadályokkal találkoztatok? Volt amit elhibáztatok?

HB: Különlegesnek egyik akadályt sem mondanám, nüanszokban különböztek az akadályok az itthon megszokottaktól. Az első egyensúlyfeladat a slackline volt, ezt itt próbáltam először, szerencsére meglett, a homokzsák jóval kisebb volt, mint az itthoni, a rönk is könnyebb volt. A második egyensúlyozós feladat 4 darab cikk-cakkban, enyhe lejtőn elhelyezett gondosan lecsiszolt közepesen vékony farönk volt, az egyik iszapátkelésnél egy nagy háló volt a gödör fölött kifeszítve, ez alatt kellett áthaladni. A fesztiválterület szerkezete is hasonlított az itthonihoz – a multirig a következő elrendezésben jelent meg itt: 3 cső majomlétra – 1 hosszában lógó cső – 3 majomlétra és valami BKV-szerűség, pont az egyik eső után értem ide, így erről lecsúsztam. A Herculesnél nem zsákot kellett húzni, hanem egy autókerékre helyezett vastárcsát – ez elég nehéz volt, a Superen meglett, a Sprinten már sajnos annyira sáros volt a kötél, hogy nem találtam rajta fogást. A kötélmászás vasárnapra vállalhatatlan volt, a kötél egy összefüggő csúszós sárkígyó volt és a vizesárok is iszapárok volt, úgyhogy itt mindkét körben burpeeztem. Farönk helyett egy vaslapra fektetett homokzsákot kellett föl-le húzni, a traverse lényegesen könnyebb volt az itthoninál a nagyobb és sűrűbb fogások és lépéseknek köszönhetően, így életemben először sikerült ezt az akadályt is teljesíteni. A dárda nagyon közel volt, mindkét körben elég nagy erővel eltaláltam a Szalmaxerxest, de annyira slim fit latexbe öltöztették, hogy csak a dárda hegye szakította át a ruháját, így kipattant belőle – 10 burpeeben kiegyeztünk az önkéntessel. A végén még volt egy elég magas hálóból készült függőhíd, illetve egy nagyon meredek, körülbelül 12-13 láb magas fordított V alakú létra, aminek az alja egy 6 láb magas fal volt, a tűzugrás előtt pedig a verseny főszponzora, a Mercedes által kiállított autók alatt kellett átkúszni.

BB: Sok új akadály volt, több is sikerült közülük: Hobie Hop: egy erős gumiszalaggal kell a két lábunkat összekötni, majd különböző magasságú farönköket kell átugrani páros lábbal. Slackline: kifeszített “slackline”-on kell egyensúlyozni. Tractor pull: egy traktor gumit kell először puszta kézzel elhúzni, amíg a kötél engedi, majd visszamenni és a kötél segítségével a földön ülve visszahúzni. Persze volt, ami nem sikerült: ennek az akadálynak sajnos a nevét homály fedi: különböző hosszúságú kötelek lógtak és egyikről a másikra átmászva kellett eljutni a kolompig, alattunk pedig víz, ha leesnénk, ami sikerült is, úgyhogy jöhetett a 30 burpee.  

Meséljetek kérlek az új akadályokról amiket verseny után ki lehetett próbálni!

HB: A falmászó termekben található campus board részét képező akadályt láttam – a falba egymástól nagyjából 15-20 centire lyukak vannak fúrva és két abba passzoló farúd segítségével kell haladni először felfelé majd oldalra nagyjából 1-1 métert. Régebben már próbáltam ezt az akadályt egy boulder teremben, szerintem kis edzéssel teljesíthető szárazon és frissen, marok- és karerőt igényel. Esőben és sárban, 20 kilométer után igazán érdekes lehet, szerintem nagyjából annyi a valószínűsége itt a burpeenek mint a cölöpön való egyensúlyozásnál.

BB: Én csak az egyik akadályt láttam és próbáltam ki, ami falon lévő lyukakból illetve ebbe beleillő rudakból állt, a két db rudat marokra kellett fogni, és ezeket a lyukakba helyezve kellett a csengőig haladni, természetesen lógva a lábak használata nélkül. Egy biztos, lesz itt burpee a jövőben rendesen, főleg ha verseny vége felé rakják be a szervezők az új szerzeményt.

Milyen eredménnyel végeztetek? Elégedettek vagytok a teljesítményetekkel?

HB: A Superen elég visszafogott tempóban futottam, nem csaltam, így is sikerült az első 10%-ban végezni, úgyhogy kivételesen elégedett vagyok.  A Sprinten elért eredményemet nem néztem meg, mivel úgy gondolom, hogy a sorban állások és a csalások miatt teljesen irreleváns az adat.

BB: Mi az első 500-ban végeztünk, javítva bő 40 percet az eddigi legjobb Beast-es időnkön, amit sikerként éltünk meg.

Terveitek szerint indultok jövőre vagy akár még idén a közép-európai régión kívüli versenyeken? Ha igen, merrefelé? Mi vonz bennük?

HB: Idén már nem, kicsit sok volt ebben a szezonban a verseny. Jövőre két ilyen jellegű tervem van, amit elég komolyan gondolok: májusban a Madrid Super és szeptemberben a tiroli Beast. Tirolba már tavaly és idén is szerettem volna eljutni – tavaly a lomnici, idén az Ultra élvezett elsőbbséget, régóta imádom az Alpokat és úgy hallottam, hogy igazán kemény versenyt rendeznek ott. Madrid pedig egészen friss, mai elhatározás, természetesen Barcelona után lettem lelkes – nagyon megtetszett Spanyolország és azon a hétvégén válogatott forduló sem lesz.  Viszont Madridban előreláthatólag nem lesz Beast, csak Super és másnap Sprint.

BB: Mindenképpen, természetesen a környező látnivalók, illetve magának a versenynek a különleges helyszíne, valamint a különleges terepviszonyok vonzanak leginkább. 

Találkozunk Tokajban? Ha igen, mi a cél a versenyen? Illetve milyen Spartan Race-t érintő célotok van a jövőre vonatkozóan?

HB: Természetesen. Számomra a hazai versenyek a legfontosabbak – itt lehet a legtöbb ismerőssel, baráttal találkozni, illetve a csapatunkat ezeken a versenyeken képviseli a legtöbb tag. A környék amúgy is vonzó, a verseny utáni fesztivál pedig kihagyhatatlannak ígérkezik. Az igazat megvallva Barcelonában már Tokajra tartalékoltam kicsit. Tokajon az a célom, hogy úgy essek be a célba, hogy semmi erőm nem maradt – ez az évben az utolsó fontos verseny, nem kell se tartalékolnom, se vigyázni magamra, szeretnék kiadni mindent magamból. A jövőben sok célom van – az elsődleges továbbra is az, hogy örömet okozzon a versenyeken való indulás és a teljesítés, emellett szeretek reális célokat kitűzni magam elé; az egyik ilyen a folyamatos fejlődés, a másik pedig az, hogy sikerüljön a top100-ba bekerülni, utána pedig a top 50 a távlati cél, ennél merészebb terveket nem szövögetek, kiszámíthatatlan a jövő.

BB: PERSZE, a cél a 2x Trifecta megszerzése, és egy nagyon jó idő futása, mivel ez az idei szezon utolsó versenye ezért nem kell tartalékolni, 100%-t kell menni!
Nekem a jövőben nagy vágyam egy AGOGE teljesítése (nagyon tetszett a Hurricane Heat), ami persze sok felkészülést és tervezést igényel még, de remélem 2017-ben sikerül!

Gratulálunk és hajrá srácok! AROOO!

The post 2016.10.08-09. Barcelona Trifecta hétvége Spanyolországban appeared first on Spartan Race Hungary.

Blogunkban legtöbbször versenyzőkkel készített interjúkat olvashattok, most azonban egy másik szemszögből ismerhetünk meg egy versenyt. Tokaj. Borospincék. És egy hétvége erejéig Spartan Race. Buli. Verseny. Magyar verseny. Magyar pálya. Magyar szervezők. Lássuk ők hogyan élték meg ezt a remek versenyt.

Milyen volt a felkészülés a tokaji versenyre szervezői oldalról? Sokadik versenyként ment minden, mint a karikacsapás, vagy azért voltak nehézségek?

Kempelen Zita: Nekem a gyerek pálya kitalálása adta fel a leckét, hiszen a kicsiket nem vihettük ki az utcára, így bent kellett nekik izgalmas pályát kreálni. Már maga a tervezés is bonyolult volt, a megvalósulás pedig… életem legnehezebb kids versenye.

Mayer Viktor: Mondhatnám, hogy igen, rutinból ment minden, de nem. Minden versenyre nulláról kell felépíteni az önkéntes csapatot, de óriási előny, hogy egyre többen jönnek vissza. Rutinszerű munkáról azért sem beszélhetünk, mert minden versenyen máshogy kell megoldani a parkoltatást és a ruhatárat, ez okozza mindig a legnagyobb fejtörést. De versenyről versenyre tanulunk és reméljük, egyre jobbak és jobbak leszünk.

Sisak Zsófia: Ez volt a hatodik hazai Spartan Race. Azt látom, hogy az előkészületek kapcsán egyre több dolgot meg tudunk oldani rutinból, mégis mindig vannak speciális helyzetek, amelyek újabb kihívásokat jelentenek – nem volt ez másképp Tokaj esetében sem. Itt is bonyolult volt és rengeteg időt igénybe vett a különböző engedélyek beszerzése. A verseny hetében/napján lehullott nagy mennyiségű csapadék pedig nem csak a pályaépítők munkáját, hanem az egészségügyi csapatunk, valamint a versenyzők dolgát is jelentősen megnehezítette. Felkészültünk, mégis rögtönöznünk kellett sok esetben, de úgy gondolom, álltuk a sarat (szó szerint).

Szervezőként hogyan zajlott a versenynap? Pörögtetek, dolgoztatok, vagy volt idő beszélgetni is a versenyzőkkel?

Z: Mi az eseményből semmit nem látunk, csak éppen azt a szeletet, ami a mi feladatunk. Én a két elit rajton kívül egy rajtot, vagy bemelegítést, célba érkezést se láttam, de jól van ez így. Ilyenkor Zsófi egész hétre, mi Viktorral pedig 4 napra gyakorlatilag be vagyunk zárva a versenyterületre, és még enni-inni sincs idő. Nem panaszkodásképpen, csak hogy a versenyzők tudják érzékelni, szerintem mi jobban elfáradunk a verseny utáni napra, mint ők. Én például fogytam 2 kg-t is!

V: Csak a videóról láttam a pályát, a versenynapon az önkéntesekkel történő kommunikáció és folyamatos probléma megoldás van, posztok közti mozgatás, akár akadályjavítás, fesztivál terület alakítása az igényeknek megfelelően. De nekem van olyan szerencsém, hogy a fesztiválterületen futtában tudok beszélni egy-egy szót a versenyzőkkel, néhányuknak még Burpeet is számolok. Persze, ha bármi rossz, azt is én kapom meg először a versenyzőktől/hozzátartozóktól.

Zs: Pörgés volt ezerrel, hiszen bármi megoldandó van kint a pályán, vagy akár a fesztiválterületen, az az info végül hozzánk fut be. Rengeteg gyors döntést kell hozni, közben pedig ugyanúgy csináljuk az épp aktuális feladatainkat, ahogy azt a szervező csapat többi tagja. Néha volt egy-egy perc, amikor sikerült néhány szót váltani versenyzőkkel, barátokkal, de őszintén szólva nem sokat láttam az eseményből.

Sikerül egyre több gyereket is bevonni a Kids versenybe, akik nagyon élvezik a megmérettetéseket. Nehéz volt összeegyeztetni a gyerek rajtokat a felnőttekével? Mennyiben más az ő versenyük, mint a nagy futam (azon kívül, hogy rövidebb a táv, kisebbeknek valók az akadályok), de például ugyanúgy van dobogó vagy csak a teljesítés a cél?

Z: Idén év közben került bevezetésre, hogy a 11-15 éves korosztálynak már 2 km-nél hosszabb pálya van, és őket díjazzuk is. A kisebbek rövidebb pályán futnak, akár szülői kísérettel. A helyszín bonyolultsága miatt ez a Kids verseny különösen sok önkéntest igényelt, és nagyon nehéz volt a levezénylése, többször kaptam szívinfarktust közben, de a nehézségekből úgy tűnik, a kicsik semmit nem vettek észre, és a szokatlan helyszín nagyon feldobta őket.

Milyen volt a tokaji verseny visszhangja? Az elégedettek vagy az elégedetlenkedők voltak nagyobb számban?

Zs: Szerencsére óriási a száma az elégedett résztvevőknek, nagyon boldogok vagyunk, hogy ismét ilyen sokan gondolják, hogy megérte eljönni a versenyünkre és várják a következőt, a Veszprém Sprintet. Rengeteg pozitív kritikát kaptunk, ugyanakkor az is tendencia, hogy közvetlenül a verseny utáni egy-két napban negatív értékelések is megjelennek. Nagy figyelmet fordítunk ezeknek a figyelésére, megválaszolására, hiszen mi is sokat tudunk tanulni belőlük. Jelen esetben a felvetések egy részét teljesen jogosnak éreztük – pl. nem lett elég a víz a frissítőpontokon, igaz, az indulók egy része kézmosásra használta azt, és hiába kértük, sokan nem vittek magukkal ivózsákot, de ebből is tanultunk. Nagy létszámú egészségügyi csapatunk 100%-on dolgozott, ám ezúttal többször annyi munkájuk akadt, mint eddig bármelyik versenyünkön – így voltak, akiknek bizony várniuk kellett a segítségre, és egyes helyszínek megközelítése is nehézséget jelentett az esőzés miatt. Végül természetesen minden sérültet elláttak. Van a negatív kommenteknek egy másik csoportja is, ahol általában kiderül, hogy a panaszos nem volt eléggé felkészülve, nem olvasta el a tudnivalókat [Versenyzői Kézikönyv, FB oldalak, Community stb.]. Például aki felháborodásának ad hangot, hogy miért nincs melegvizes zuhany a verseny végén. Vagy hogy miért nincs étel a frissítőpontokon és nem hozott megfelelő energia utánpótlást. Vagy nem a megfelelő felszerelésben érkezett (aszfalt cipő), esetleg nem hozott fejlámpát. Ez esetben nem érezzük magunkat hibásnak, mert megtörtént a megfelelő tájékoztatás, mégis azt reméljük, hogy ezek a résztvevők tanulva a korábbiakból legközelebb felkészültebben érkeznek.  

Hogyan értékelitek az önkéntesek munkáját?

V: Az önkéntesek versenyről versenyre jobbak, a háttérben több hónapos előkészítés zajlik, az önkénteseknek 12-13-szor kell különböző módon visszajelzést adniuk, ez azért fontos, hogy biztosan tudjuk, kikre számíthatunk a versenynapon, mert a verseny sikere nagyban rajtuk múlik. Ezen felül ennek egy kapcsolat építő ereje is van, ugyanúgy, mint a külön számukra létrehozott csoportnak, mert már ismerősként találkozunk. A pénteki eligazítás és a közös szállás már csak hab a tortán, ezáltal sokkal nyugodtabban tudunk átbeszélni mindent, és oldottabban tud megkezdődni az igazi munka. Személy szerint nagyon büszke vagyok a csapatra, soha annyi pozitív visszajelzést nem kaptam a munkájukra a versenyzőktől, mint most, hogy mennyire szabálykövetők és egyben mérhetetlenül motiválók és barátságosak voltak. De ez a vélemény jött az összes megfigyelőtől, kiemelve a cseh és szlovák önkéntesekért felelős Magdától, aki most futóként volt jelen. Még egyszer nagyon köszönöm nekik és remélem, sokukkal dolgozhatunk együtt a jövőben is.

Zs: Én mind Viktor, mind az Önkéntesek munkájáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni!

Kinek az ötlete volt a verseny utáni buli? Részt vettetek rajta?

Z: Örültem, hogy megtaláltam az ágyat. Egyébként se vagyok egy nagy partyarc, de ezen szívesen ott lettem volna. Tudtuk előre, hogy mi nem fogunk tudni ott lenni, ez a versenyzőknek szólt, nem nekünk.

V: Én terveztem, nagyon terveztem, de sajnos csak terv maradt.

Zs: Hááááát… esélyünk sem volt. A verseny a tervezettnél jóval hosszabbra nyúlt és az utolsó célbaérkezővel még nincs vége a munkának – én éjfél után szabadultam a Katlanból, utána már nem maradt energiám a bulizásra, pedig nagyon szerettem volna ott lenni.

Még zajlanak az utómunkálatok, vagy volt már időtök szusszanni egyet?

Z: A verseny utáni napokban Zsófi a helyszíni egyeztetéseket végzi, mi Viktorral pedig az üzeneteket igyekszünk megválaszolni. Ilyenkor 3 nap alatt rengeteg érkezik, és próbálunk gyorsan reagálni mindegyikre.

V: Verseny utáni héten a levelek mellett van még az önkéntes munka összegzése. A pontok kiosztása, adminisztrálása, amellyel megérdemelt jutalomversenyeiken elindulhatnak a dolgos önkéntesek. Erről és a beváltás menetéről a csapat tájékoztatása, a kapott visszajelzések összegzése és lassan kezdődik az előtoborzás a veszprémi versenyre.

Zs: Az utómunkálatok jelenleg is zajlanak, én a párommal a versenyt követő szerdán késő este érkeztem haza Tokajból. Örülnénk, ha tudnánk egy kicsit pihenni, de erre még várnunk kell, mert már ezerrel szervezzük a következő évi hazai versenyeinket. Ezen kívül a régióban folyamatosan történnek különböző fejlesztések, most van annak az ideje, hogy ezekről a fejlesztésekről tájékoztatást kapjunk, illetve sok esetben részt is kell vennünk bennük, plusz meg kell beszélnünk a jövő évi terveket. Mindezek mellett időt kell szánni a 2017-es régiós versenyek promóciójára is, így aztán egy cseppet sem unatkozunk.

Köszönjük a fáradságos munkátokat, a nagyszerűen megszervezett versenyt és további sok sikert a jövő évi (3 helyszínen megrendezett) magyar versenyek szervezéséhez meg persze közben azért egy pici pihenőt is kívánunk. Veszprémben újra együtt lesz mindenki. AROOO!

The post Super esős Tokaj appeared first on Spartan Race Hungary.

Windsor történelmi városának déli része, a nagy park területe Anglia egyik legszebb része. Az 5000 holdnyi földterület számtalan lehetőséget biztosított a rendezőknek, hogy egy, sőt kettő színvonalas és izgalmas pályát tervezzenek a spartanoknak. Liberechez hasonlóan ez a verseny is a világbajnokság hétvégéjére esett. Október 1-jén a Sprint, 2-án a Beast futamot tartották meg.

Gyuris Attila néhány honfitársunkkal együtt ott lehetett a versenyen és az ő beszámolója alapján kicsit mi, blog olvasók is átérezhetjük milyen volt a verseny, hátha valaki kedvet kap hozzá, és a jövőben kiutazik.

„A Spartan Race-t először csak kiegészítő sportként szerettem volna a félmaratonok mellé, most már a félmaratonokat tettem kiegészítő sportként a Spartan Race mellé. Először egy terepfutó félmaratonon hallottam erről a versenyről. Majd jött Visegrád, ami meghatározta számomra hogyan tovább. Persze ehhez nagyban hozzájárult a verseny hangulata, a versenyzők emberiessége… És ne felejtsem ki a sorból Németh Józsikával (Elvis-szel) való találkozásomat sem, mivel egy városból valók vagyunk, csak nem tudtam róla, hogy ő ekkora ikon ebben a sportban. Ez az év inkább ismerkedés volt ezzel a sporttal, talán jövőre megpróbálok erősebb iramot menni, persze hozzáteszem, hogy 47 éves leszek, már nem olyanok az izületek, izmok, mint fiatalon. Először még legyünk túl Tokajon!

Egyedül mentem ki a windsori versenyre, mindenkit ott ismertem meg, de két indulóval találkoztam már több SR versenyen. Igazából én Zaragozából mentem a versenyre, Londonban volt munkám, és tudtam, hogy ott leszek pont a verseny hétvégéjén. Már 1 héttel a verseny előtt beregisztráltam. Ez volt az idei harmadik nyugat-európai verseny, amin indultam. Szerintem könnyebbek, mint a közép-európai versenyek. Persze nem ezért indulok rajtuk. Például a bécsi Superen nagyon tetszettek az akadályok, a tiroli Beast pedig gyönyörű helyen volt, és a pálya szerintem brutálisan nehéz volt. Sok versenyen indultam idén annak ellenére, hogy a visegrádi Sprint volt az első versenyem. Most már jobban kedvelem a Beast futamokat, mert a Sprint már nem terhel le. Kassán egymás után csináltam meg a Sprintet és a Charityt, nem volt túl nehéz.

A verseny előtt a Spartan Race oldalon tettem fel a kérdést, hogy lesznek-e még magyarok rajtam kívül. Ketten írták, hogy jönnek a Sprintre, de persze voltak még ott magyarok ketten is, de őket a futam alatt ismertük meg. A Beast futamra egy Angliában élő magyar írta, hogy ott lesz a testvérével, de csak ő indul. A többi magyar indulót a későbbi Beast futamon láttuk (az arcfestésük alapján azonosítottuk be a nemzetiségüket).

Windsorban én csak a Sprinten indultam, mivel ezen a futamon nagyon megfáztam. A vasárnapi Beast futamot csak, mint néző szemléltem. De így jobban beleláttam abba, hogy milyen egy angol szervezésű verseny.

A SPRINT: Esett az eső jó angol szokás szerint, de szerencsére hideg nem volt. A windsori kastély legnagyobb parkterületén helyezték el a verseny pályáját és a fesztiválterületet a versenyközponttal. Nagyon szép környezetben zajlottak a futamok. Pici dombokkal, patakkal, kisebb tavakkal megtűzdelve a versenypályát. A szombati Sprinten 5-en indultunk magyarok. A szervezők nagyon rugalmasak voltak: például ötünk közül hárman mind különböző időpontban indultunk volna, de összeraktak minket, hogy együtt indulhassunk. Nem problémáztak azon, hogy 3-szor változtattunk az indulási időpontunkon… Kb. 23 akadály volt a pályán. Amit komolyabbnak találtam az az egymást követő 3 negatív fal, hosszú futás a patak medrében, hosszú távú farönk cipelés, 2 db. homokzsák egyszerre való hosszú cipelése. A pálya hossza nem volt több 8 km-nél. Az akadályok többsége nem volt nagyon nehéz. Nem volt memória teszt se, és merülő palánk se. Valószínűleg a pálya könnyű volta miatt ebben a futamban nem tapasztaltunk csalást.

BEAST: Ugyanazon a pályán haladt, mint a Sprint, csak kitolták jobban a közepétől, így nagy lett a kör, és megnövelték az akadályok számát is. Ebben a futamban 7 magyar indult. Ami plusz akadály volt, Tarzan hinta, rönkugrás, traktor húzás. De kötélmászás például 2X is volt, sőt a zsák cipelés és a farönk hordás is 2X szerepelt. A két legjobb magyar idő az 4:15 volt, de ez tiszta idő volt csalás nélkül. Véleményem szerint az angolok igen magas szinten csaltak a Beast futamon. Ha nem látom, el se hiszem, hogy ezt meg merték csinálni. Például átlós falnál: simán el se mentek addig, vagy kikerülték. Aki meg leesett, maximum 10 burpeet csinált meg. A zsák cipelésnél szintén sokan elmentek az akadály mellett, és mentek a következőhöz, senki nem szólt nekik hogy ne csaljanak.

De ettől függetlenül egy jól szervezett, jól lebonyolított, szuper verseny részesei lehettünk. Nem volt torlódás az akadályoknál, volt elég zsák, volt elég farönk… stb. Talán egyetlen hiba a fürdés szervezése volt. 1000 literes tartályokból szivattyúzták a vizet a fürdőhely területére, egyszer megállt a szivattyú, egyszer elfogyott a tartályból a víz. Remélem ebből a kis beszámolóból ki lehet venni, milyen volt valójában a Windsori Spartan Race.

Idén még vissza van Tokaj! Remélem rendbe jövök addigra. Nagyon megfáztam a Windsori versenyen, a hangom is elment pár napra. Tervezek jövőre is legalább ennyi versenyen indulni. Persze ezek a csalásos történetek néha elbizonytalanítanak, de csak pár napig tart szerencsére. AROOO! ”

The post Nagy Britannia – Windsor Sprint és Beast, október 1-2. appeared first on Spartan Race Hungary.

Hogyan kerül egy szingapúri verseny Indonéziába? Miért van a versenypálya kénporral felszórva? Milyen érzés a dél-kinai tengerben kötelet mászni? Hány sört kap az ember a verseny után a tengerparton? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ ez a beszámoló Barát Viktor tollából.

A 2016-os szingapúri trifecta utolsó állomása volt a Bintan Island Weekend, mely egy indonéz szigeten került megrendezésre, igen nagy sikert aratva a résztvevők között.
Pulau Bintan (Bintan sziget) az indonéziai Riau-szigetcsoport tagja, ami a Maláj-félsziget, Szumátra és Borneó között helyezkedik el. Maga Bintan (és a szomszédos Batam sziget) ’special economic region’ státuszt élvez Indonéziában, ami leginkább annyit jelent, hogy lehet a boltban sört kapni, ami egyébként az ország nagy részére nem igaz, hiszen Indonázia rendelkezik a világ legnagyobb muszlim közösségével. Maga a sziget gazdasága leginkább a szingapúri turizmusra épül, ennek megfelelően tengerparti resort-ok találhatók majdnem mindenfele. Mi Trikora Beach-en szálltunk meg, ami kb. egy óra autókázásra volt a versenyfalutól. Ennek anyagi okai voltak, doktoranduszként valami olcsóbb szállást kellett találni, a verseny maga így is egyébként kb. 40 ezer forintba került, 15 % kedvezménnyel…

Szingapúrból komppal lehet átjutni, útvonaltól függően 1-2 óra alatt, a retúr jegy nagyjából 12 ezer forintba kerül. Szingapúr és Indonézia is vízummentesen látogatható magyar állampolgárok számára, egyedül arra kell figyelni, hogy Bintanra való megérkezéskor időzónát lép az ember, ami mondjuk kínos tud lenni, ha a verseny reggelén érkezik valaki, és elfelejt ezzel számolni.

Maga a versenypálya Lagoi Bay-ben helyezkedett el, ami a sziget északi része, jellemzően fehér homokos strandok és beach resort-ok otthona. Ez nagyjából 140 km-re van az Egyenlítőtől, így a klíma meglehetősen trópusi, ami nem feltétlenül könnyíti meg a versenyzők dolgát.

A verseny egy teljes hétvégét fedett le. Szombaton Elite/Competitive/Open Beast és Open Sprint került megrendezésre, míg vasárnap Elite/Competitive/Open Sprint és HH 4h volt a program. A Hurricane Heat-en egyébként maga Joe De Sena is részt vett, de sajnos nem futottam vele össze.

A versenyen csapatban indultam néhány sárkányhajós barátommal The Mongrels (Korcsok) néven. Sárkányhajó versenyeken néha így szokták hívni az innen-onnan összeverődött csapatokat. Competitive Beast kategóriában versenyeztünk, ami rettentő jó döntés volt, hiszen rögtön az Elite futamok után indultunk, így üres – és nem leamortizált – pálya állt előttünk.

A 9:45-ös startnak azért volt egy elég kemény hátránya: a meleg. Rettentő, fullasztó meleg. Az első 3 kilométert fehér homokos tengerparton kellett lefutni, lényegében vakon, a visszatükröződő napfény miatt. A süppedős homok rendesen kifárasztott már az elején, plusz többször bele kellett gázolni a vízbe, így a cipők már az elején telítődtek sárral és kaviccsal. Itt voltak pontok, ahol az ájulás határán voltam, le is vettem a hosszú ujjú felsőmet és inkább a leégést választottam a hőguta helyett. Itt akadályok elvétve voltak, csak kisebb kúszás-mászás volt: Hurdles, A-Frame Cargo, O-U-T.

A versenypálya egyszerre volt izgalmas és kegyetlen. A következő szakasz dzsungelen vezetett keresztül, nem túl sok szintemelkedéssel (a pálya legmagasabb pontja kb. 70 méter volt). A pálya ezen része mindkét oldalon kénporral volt felszórva, ami a kígyókat hivatott távol tartani (néha az ember igencsak a kénköves pokolban érezte magát). Itt először arra a 70 méter magas dombra kellett felfutni, majd leereszkedni, és jó pár kilométeren keresztül valamiféle építkezési/bánya/ipari területen futni. Itt 7ft Wall, Inverted Wall, Sandbag Carry, Monkey Bars, Atlas Carry és Spear Throw nehezítette a dolgunkat. Külön dicséret jár az önkénteseknek, akik szigorúan betartatták a szabályokat, pl a Bucket Brigade-nél mindenki vödrét ellenőrizték, és ha csak 1 centi is hiányzott, több kavicsot rakattak bele. Illetve a burpee-ket is rendesen leszámolták. Még féltáv előtt Traverse Wall, Multi Rig és Tractor pull volt.

A pályatervezők legnagyobb húzása itt következett: egy hűsítően kellemes kis tavon kellett átkelni. Ennek mindenki rettentően örült a tikkasztó hőségben, amíg el nem feküdt a pálya mellett vádligörccsel. A következő pár száz méteren ténylegesen jajgató emberek feküdtek az út szélén, a hirtelen lehűtéstől begörcsölt lábaikat masszírozva.

A következő szakasz újra erdős volt, és legnagyobb örömünkre a napi monszun is megérkezett, elviselhetővé téve a klímát. így már könnyebbnek tűnt a Tyrolean Traverse, Tyre Drag és mindenféle falakon való átmászás. Itt találkoztam először a Log Hop akadállyal, ahol földbe vert cölöpökön kellett átugrálni, amik nyilván nem voltak se egyenesek, se egyforma magasak, de legalább jó távol voltak egymástól.

A vége fele járva egy félig learatott/felégetett pálmaültetvényen vezetett az út keresztül, majd újra ki a tengerpartra. Itt azért még volt egy 100 méteres szögesdrót alatt való kúszás, ami rettentően kemény, köves-érdes talajon volt. Legjobb ötletnek eleinte az tűnt ha simán végiggurul az ember, de aztán ez sem volt jobb a kúszásnál, mert a szervezők rengeteg gödröt ástak erre a részre. Ezután a második szögesdrótos kúszás üdítően hatott, mert az már a tengerpart puha homokjában volt. Itt még elhelyeztek egy egyensúlyozó palánkot, egy 8 ft Wall-t, majd a kötélmászás következett. Ezt a szervezők apály idején építették meg a tengerben. Én dagály alatt érkeztem meg oda, így kb. derékig érő vízből indultam neki a sótól merev kötélnek. Itt már megcsapta az orromat a célegyenesből felszálló füst, így előkaptam a „sárbiztosan” becsomagolt zászlómat és nekiindultam a Slippery Wall-nak, majd be a célba.

Az érem mellé frissen felnyitott kókuszdió is járt szívószállal, de megtartani nem volt egyszerű a remegő kezekkel. Ha már a szolgáltatás részénél tartunk, a szervezők rettentően kitettek magukért. Az érem és a kókuszdió mellé mindenkinek járt 2-2 trikó és Finisher póló (egy Bintan és egy Singapore feliratú). A versenyfaluban egész nap ment a zene (Linkin Park, AC/DC, System of a Down, stb.), illetve estére egy DJ párost is hoztak Szingapúrból (Attagirl), akik este 11-ig szolgáltatták a bulit.

A legnagyobb örömünkre pedig a célbaérkezéstől egészen este 11-ig korlátlan mennyiségű sör állt rendelkezésre! Azt nem részletezném, hogy ez az este mennyire csúnyán végződött. Halvány emlékeim szerint este 7-től még ingyen kaja is volt.

Eredmény tekintetében a verseny nem sikerült túl fényesre. Egyrészt kicsit elszúrtuk a tervezést, nem számoltunk azzal, hogy Indonéziában nem terem kisbolt és kajálda minden sarkon. Reggeli gyanánt így csak csokis sütit tudtunk venni, ami nem igazán vitt minket messzire. A hőség rettentően lelassított, nem éreztem magam kimondottam jól futás közben, így viszont volt időm képeket csinálni a pályán, amikor megálltam szusszanni egyet. Ugyan az objektív tiszta kosz volt, de a lényeg látszik.

Edzés tekintetében is kicsit túlvállaltam magam. A Spartan mellett sárkányhajózok, illetve outrigger canoe-zok, és pont október-novemberben van versenyszezon. Ennek megfelelően a Beast előtti két hétvégén szintén versenyeztem, illetve az elmúlt 2 hónapban még alvás helyett is edzettem. Mondjuk meg is lett az eredménye: 2 héttel a Beast előtta Singapore River Regatta-n (sárkányhajó) aranyat (Expat Open DB22) és ezüstöt (National Mixed DB22) vittem haza. Illetve a Spartan előtti hétvégén Hong Kong szigetét eveztük körbe egy OC6-ban (6 személyes outrigger canoe, 43 km), ahol szintén jó időt futottunk.

Viszont csapatban így is másodikak lettünk a Beast-en, illetve egyéniben 79/169 (overall), 72/137 (male) és 13/34 (age group) elfogadható helyezéseket értem el Competitve-ben. Az akadályok egész jól mentek: a tyrolean treverse, monkey bars és a multi rig sajnos burpee-vel végződött, illetve a spear throw-nál nem állt bele a dárda a célba, így ott is büntetés volt, de minden más simán ment.

A pálya 22,5 km hosszú volt, 38 akadállyal. A szervezők próbálták a korábbi szingapúri versenyek egyszerűségét túlkompenzálni, abszolút sikerrel! Számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy Szingapúr adottságai maximum Sprint/Super megrendezését teszik lehetővé, és jobban megéri a környező szigetekre szervezni a versenyeket.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha esetleg errefele jár és van kedve versenyezni egyet!

Maga a Spartan Race 2015-ben indult be délkelet-ázsiában, és még mindig terjeszkedik. Jövőre Thaiföld és Indonézia is csatlakozik, ennek megfelelően Bangkokban és Jakartában is lesznek versenyek, amikre feltétlenül szeretnék elmenni. Szingapúr és Malajzia biztosan rendez saját trifectát, de Hong Kong, Kina, Taiwan és Dél-Korea is kínál versenyeket.

Akinek van kedve, jövőre tartson Viktorral. Viktor, gratulálunk és köszönjük a beszámolód!

The post Bintan Island Weekend: Sprint, Beast, Hurricane Heat (2016. november 19-20.) appeared first on Spartan Race Hungary.

Váraczki Nikolett Ausztráliában él, és nem is olyan rég csöppent bele a Spartan Race (és a ezzel együtt a sport) világába. Ahogy az lenni szokás, ő is egyből beleszeretett és jövőbeli céljai is vannak a versennyel kapcsolatban. De ezekről és a legutóbbi ausztrál super-ről meséljen ő.

Mesélj magadról kérlek: hogy kerültél Ausztráliába? Mivel foglalkozol ha nem Spartan Race versenyeken indulsz és mit tudhatunk a sport múltadról?

Ausztráliában, Melbourne-ben élek 2 éve. Nővérként dolgozom egy idősek otthonában, eredetileg mentős vagyok. Tavaly itt indultam először egy Spartan Race versenyen, egy Sprint távon. Akkor épp ujjtörés miatt nehezen használtam a kezem, nem is igazán tudtam készülni rá, de szuper volt, inkább csak kipróbálás jelleggel mentem. Verseny közben megismerkedtem néhány emberrel, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Nagyszerű volt a hangulat! Már akkor eldöntöttem, hogy ezt szeretném még. Nagy sport múltam nincsen, egy éve futok rendszeresen, de korábban még tesiből is felmentett voltam.

Training gruop tag vagy, vagy egyedül edzel?

Nem vagyok training group tag, egyedül készültem fel erre a versenyre. A verseny közben aztán elgondolkoztam milyen jó csapatban teljesíteni, bár így is hozzá-hozzácsapódtam emberekhez. Mindenki nagyon kedves és közvetlen volt.

Hogyan készülsz fel egy-egy versenyre?

Erre, a Super távra egyedül készültem fel. Mindenekelőtt csináltam rendesen a futás részét, illetve itthoni erősítő gyakorlatokat is ( a fegyencedzés alapján), és konditerembe is eljutottam heti kétszer. A verseny előtt mindössze 1 hónappal kezdtem készülni rá, ezt a legközelebbi versenyre mindenképpen kitolom legalább 2 hónapra.

Milyenek voltak a versenykörülmények? Az időjárás, a helyszín, az emberek?

Ezt a versenyt, Ausztráliában elsőként Trifecta Weekend-ként rendezték meg, ahol az összes táv elérhető volt péntektől vasárnapig. A versenyt Bright-ban, az Ausztrál Alpok lábánál lévő gyönyörű kis településen rendezték meg. Nagyon motivált a helyszín, jártam már itt korábban, és tényleg gyönyörű helyről van szó. Pénteken volt a Hurricane Heat, szombaton a sprint és a super, vasárnap a beast és az ultra beast távok. Én pénteken este érkeztem, kb. 4 órára van Melbourne-től. Szombat reggel 6:30-tól indítottak 15 percenként csoportokat, én 9.00-kor rajtoltam. Az idő akkor már nem volt túl hideg, de nem volt nagyon melegem topban és 3/4 es naciban. Szerencsére ragyogóan sütött a nap (nálunk nyár van), és néhány perc múlva már mi is éreztük, hogy marha meleg lesz verseny közben. A rajt közvetlenül a kisvárosban volt, de a hegy lábánál, úgyhogy sejtettük, hogy lesz benne valami kis turpisság. Hogy ekkora, azt nem…

Hogy tetszett a verseny hangulata, a rendezés? Milyen volt a verseny, a pálya, az akadályok? Voltak benne különleges, ausztráliai módon megvalósítottak?

A rendezés és a hangulat tökéletes volt, mindenki biztatta a másikat, jó sokan voltunk. Ha elhagytam valakit mindig volt egy-egy kedves “hajrá” hozzá, és ugyanúgy felém is, ha valaki elém került. Kicsit tartottam a 14 km-es távtól, na nem a lefutásában, hanem az akadályok miatt. 40 akadály felett jósoltak, amik a rajt után közvetlenül kezdődtek is. Talán ami különlegesen ausztrál stílust adott a versenynek, hogy kihasználták a terepviszonyokat elég rendesen. Itt a hegyek a semmiből nőnek ki, nagyon meredeken emelkednek. Gondoltuk, hogy lesz benne egy kis emelkedő, de konkrétan felfuttattak a hegy tetejére. Annyira meredek volt, hogy volt hogy fűcsomókba kapaszkodtunk, hogy ne csússzunk vissza. Volt aki néhányszor megijedt és leült, hogy inkább megvár valami csapatot aki “lementi”. Ez az akadály igen igénybevette a combomat, ráadásul itt mar tűzött a nap rendesen. Mikor nagy nehezen felküzdöttem magam a hegyre, akkor láttam, hogy 4 különböző akadályt is telepítettek oda. Hát minden elismerésem, hogy oda felvitték! Később láttam, hogy igazság szerint télen ez a hegy egy sípályaként üzemel (igen, itt is tud esni a hó ). Az ereszkedés sem volt semmi erről a hegyről. Azt hittem a jó ereszkedők közé tartozom, de egy-két “hegyikecske” mozgású társam úgy ment el mellettem, hogy csak néztem. Ami még nehéz volt, hogy háromszor is kellett folyóban mászni, elég erős sodrással. De érdekes módon a víz nem volt túl hideg, pedig tartottam tőle. Időnként magasabb volt a derekamnál, bár az én törpe méretemmel (160 cm) ezt nem nehéz kivitelezni. Nem csak keresztül kellett rajta menni, hanem 500 m-en keresztül benne meneteltünk. Ezen kívül 25 kg-os zsákot kellett felvinni egy kisebb hegy feléig, majd le. Na nem egyenesen és kitaposott ösvényen, hanem a fák között, ahogy tudtad. Reméltük, hogy a kígyókat – amik elég gyakoriak és halálos marásúak errefelé – elhessegették onnan. A táj különlegességét az adta meg, hogy eukaliptusz illatban futottunk jó sok helyen az erdőben. Először élveztem, később a meginduló orromat törölgetve többedmagammal kerestük a fényt a fák között. Az említett hegyre menet előtt a hegy lábánál egy Kokaburra (ausztrál madárka, amelyik röhög mikor énekel) “röhögött” rajtunk, akkor még nem értettem miért. Egyébként sok papagájjal is találkoztam. A tavalyi versenyen pedig egy kenguru jött be a versenyközpontba és kétségbeesetten kereste a kivezető utat. Jól meglepett mindenkit.

Elégedett vagy a teljesítményeddel vagy szeretnél a jövőben bármin javítani?

A végén 2 óra 35 perces idővel értem célba. Nem vagyok csalódott, de tudok ezen még mit javítani. A célom az, hogy ebben az évben az összes távon elinduljak itt Ausztráliában (és persze be is érjek. Tehát az ultra beast-en is. Na ahhoz azért még gyűjtenem kell a bátorságot.

Tervezel legközelebb is indulni akár Ausztráliában, akár más külföldi versenyeken? Melyik magyar versenyen találkozhatunk veled legközelebb?

Jövőre ugyanezen a versenyen szeretnek 3 nap alatt az összes távon indulni. Hihetetlen hangulata van az egésznek, teljesen beleszerettem. Tervezem meg több külföldi verseny teljesítését is, az utazásaimat majd ehhez igazítom. Viccet félretéve, tényleg igyekszem úgy Magyarországra érkezni, hogy egy épp akkor megrendezésre kerülő Spartan Race-en részt tudjak venni. Magyar színekben futok itt is, és mindenhol a világban, és a legnagyobb öröm, ha magyar színekben érhetek el szép eredményt, például a mostani teljesítményemmel, ami a nyílt lányok kategóriájában 15. helyet ért.

Nikolett, gratulálunk, büszkék vagyunk rád, hogy képviseled hazánkat és kívánjuk, hogy sikerüljön elérni céljaidat, jövő évre sok versenyt kívánunk és várunk itthon is a Spartan Race-en. AROOO!

The post Bright Trifecta hétvége Ausztráliában 2016.11.25-27. appeared first on Spartan Race Hungary.

Az amerikai világbajnokságon is hazánkat képviselő Németh József most Valenciában, Spanyolországban, az első nemzetközi 12 órás Hurricane Heat-jén próbálta ki magát. A fél napnyi eseményekről szóló részletes élménybeszámolót az ő tollából olvashatjátok.

Nem is tudom hol kezdjem. Mindenesetre nagyon jó érzés volt már a regisztráció is, hogy bekerülhettem a 30 vállalkozó szellemű harcos közé. Már az előtte lévő éjszaka is egy kihívás volt, mert mivel nem foglaltam hotel szobát, úgy döntöttem kint alszom a csillagszállóban. Ez egy szimpatikus spartan sátor volt szalmabálákkal. Tökéletes!! Volt nálam hálózsák, macinaci… mi kell több? Miután szétnéztem, 20:40 körül meg is próbáltam aludni, dehát a mellettem lévő generátor csak duruzsolt, duruzsolt… és nem igazán volt halk. De 3:20-kor kelés… El is jött az ideje… Összepakoltam, aztán indultam a megbeszélt helyre a 4 órai találkozáshoz. Közben elkezdtem feltölteni magam: 1 pohár kóla. 2 mogyoróvajas szendvics… Miközben zajlott a rovancs még betoltam 3 kanál lekvárt… (nem kell a kémia;))

Ezután bekötötték a szemünket ragasztószalaggal. leültettek minket a sárba és kusst vezényeltek. Majd kb. érzésem szerint 10 perc múlva elindultunk valahova. Fel-le-előre-oldalra. Burpeek, guggolások sorozata, majd plankelni (fekvőtámasz kiinduló póz könyökre és alkarra támaszkodva – a szerk.) kellett kb. 20 percen keresztül miközben szakaszosan jéghideg vízzel locsolják a fejedet és a tarkódat… majd 15 perc után fordulás: háton fekvés és mint a filmekben: a szád és az orrod környékének locsolása… na itt nem is tudom milyen érzés kerített hatalmába, de sosem éreztem még ilyet… jó kis kínzó módszer. Ahogy a víz folyt a szádba és a kendő ráfeszült az orrodra és a levegővételezésre koncentrálsz… Nem jó… Itt ketten rögtön ki is szálltak, majd a „játékban maradtaknak” vissza plank pozícióba. Egy kis idő elteltével visszavittek minket az alapbázisra. Ott levették a kendőt és a ragasztószalagot.

Mindezek után megkaptuk a kis barátunk: kb. 350 kg-os traktorgumit. Ez a mai játékszer… Ez volt az itiner. Heten voltunk egy csapatban, szóval mehet a matek kinek hány kiló jutott. Na go… kb. 10 perc után kiderült, hogy a sprint pályán fogunk lavírozni. Palánkokon át… alatt… olyan összefogást tapasztaltam mint még soha. Pl. amelyik csapat lemaradt (ez az elején a miénk volt, mert miénk volt a legnagyobb gumi) annak automatikusan jöttek a többiek segíteni. Ha görgetni kellett akkor, .ha cipelni akkor, ha húzni-vonni akkor… király meló. Kb. úgy 1.5 óra barangolás után letehettük. Első lightosabb feladat: nagy köveket kellett gyűjteni és a hegyfalba beleírni, hogy: „HH 12 HR”. Erre volt 1 óránk, úgyhogy rögtön mindenki rohant gyűjtögetni. Ez jól jött, mert itt volt idő kicsit inni, feltölteni, rendbe rakni magad agyban… Az időjárás nekünk dolgozott: se hideg és se igazi meleg… kiváló! Itt is mindenki maximális munkát nyújtott. Ahogy végeztünk, megkaptuk a fekete-fehér spartan zászlót, amit innentől cipelni kellett, de a jó hír az volt, hogy gumikat… cseréltünk. Mindegyik csapat a másikét viszi, na mi ekkor megkaptuk a legkisebbet. Felüdülés volt.

Indulás a pályára vissza. Ekkor találkoztunk az első elit versenyzőkkel. Szurkoltak nekünk, mi meg nekik. Ez a pencake akadálynál volt. Felkaptuk a gumikat, aztán go. Ismét a pályán, majd megérkeztünk a katlanhoz. Mind a 3 gumit egyenként kellett átvinni úgy, hogy nem érhet vizet. Első, király… második király…harmadik: az utolsó dombocskánál megcsúszott és bele a vízbe… Mindenki rohant utána nehogy nagyon megteljen vízzel vagy hogy ne kapjunk valamilyen büntetést… hatalmas küzdelem volt! De megcsináltuk. Mondjuk irtó nehéz volt utána cipelni az amúgy is nehéz gumit, ami most saras is meg vizes is lett. Még több kiló.

Ezt a következő akadályig cipeltük, ami a sprintereknek a rönk volt. Ez egy olyasfajta kis homokbánya szerűségnél volt: lefelé cikk-cakkos, az alján kb. egy 20 méteres kis vizes meder, ami mint később kiderült nekem állig ért. Itt levehettük a hátizsákot. Fogni kellett a vödröt, és megtölteni homokkal (csordultig). Jó hogy 26 literes volt. Majd az infó: „Ez egy szűrő, így egyéni feladat. Itt ki lehet esni…”’ Nos mindenkinek van 3 órája arra, hogy a vödörrel lemenjen a mederig, ott át rajta és vissza. Egy kör így kb. oda-vissza úgy 350-400 méter. Ebből kell 10. DE: uhhhhhj itt már mindenki sasolt: minden kör alkalmával a start vonalán 10 burpee körönként… De úúúgy, hogy 10 burpee a kezdő körben, a 2..körben 20, a 3. körben 30… és ezt 10 körön át… most a matek: 550 burpee plusz a 10 kör vödörrel… Na itt rákérdeztem: aki hamarabb végez mint 3 óra az megkapja a maradék időt pihenésre? Mert ez az endurance (hosszú távú) versenyeken nem így szokás… nem mindig az első az első. Mert ha túl gyors vagy csinálnak neked extra programot. De itt garantált volt a pihi. Na le is nyomtam az első 10-et aztán go… Csak úgy mentek a körök egyik a másik után… De kb.40 perc múltán az egyik srác azt mondta, hogy ő kiszáll és elindult a trénerhez. Én elkezdtem visítani, hogy ezt nem lehet, még van több mint 2 órád… És mint a villámcsapás, a többiek is biztatni kezdték. Nagyon jó érzés volt, hogy végül nem adta fel. Nekem pedig olyan jól sikerült, hogy a 2. helyen végeztem 2 óra 05 perccel, 15 burpee-vel lemaradva az elsőtől, így maradt 55 perc pihenőm. Rögtön vödröt cseréltem az egyik csapattársammal, mert az övé picit nagyobb volt. Ő biztosra ment a 40 literessel Majd én ismét feltöltődtem a mogyorókrémmel és lekvárral, lemostam a ganèt magamról… a cipő tisztítás után még mindig volt vissza 30 percem. De nem bírtam volna csak ott ülni, így megkérdezem mi van ha besegítek burpee-vel másnak, hogy hamarabb kész legyen. Sajna nem lehetett… De az imént említett srác akkor jött vissza az utolsó 100 burpee-jét megcsinálni, és ekkor mellé álltunk és besegítettünk neki… ki számolással, ki burpeeket csinált vele, valaki csak biztatta, de összességében így is csapatmunka volt!! A tréner meg is említette, hogy ilyet még nem látott. Le a kalappal…

Így mivel pont letelt a 3 óra, irány tovább a következő akadályig, ami a szögesdrót volt. Nos a feladat a következő volt: tök mindegy hogy csináljuk de mindhárom guminak oda kell érnie úgy, hogy nem görgethettük és nem lehetett kézben vagy vállon cipelni. Ment az agyalás, hogy akkor csak tolni vagy húzni lehet. Mindenki elővette a kötelet, spanifert, rákötöttük a gumikra és hajrá. A miénket négyen húztuk, hárman toltuk, és mikor valaki elfáradt cseréltünk. Jött egy kis ösvény, ami tiszta dzsuva volt, na ott megengedték, hogy görgessük, mert igencsak feltartottuk volna a futkározó jómadarakat. Itt is a másik 2 csapat azonnal ledobta a sajátját és egyből jött a segítség. Persze oda- vissza alapon.

Mikor odaértünk, egyből kaptuk a következő okítást. Mindenki leveszi a táskát. Azután ismét egy egyéni feladat, ami a fesztivál területén volt, tőlünk kb. 1,5 km-re. A feladatunk a következő volt: „Van egy úriember, aki kék staffos pólót visel, Pedro névre hallgat, nála van mindenki HH medálja. Megkeresitek elhozzátok a medált nekem. Erre van 40percetek úgy, hogy kezdésként átkúsztok a drót alatt.” És már szólt is az „óra indul”! Azt a rohanást amit levágtunk.;) Az egyik társunk látott egy csávót a célnál és odament. „Te vagy Pedro?” „Yes.” Mikor előkerítette a zacsit amiben a medálok voltak, mint a sáskák úgy vetettük rá magunkat. Ide is-ide is – csak ezt hallottam. Azonnal rohanás vissza., de az egyik társunk mindkét combja begörcsölt, és elesett. Felsegítettem, de már ott is volt egy másik srác, így vittük vissza. Ott míg odaadta mindenki a medált, lenyújtottuk és rendbe raktuk. Ekkor derült ki, hogy a srác, akinél gond volt, már a burpee-nél feladta. De segítőként velünk maradt.

De nem adják olyan olcsón a medált, szóval máris itt volt a következő feladat: „Mindhárom gumit élére állítjátok, összekötitek, a nálatok lévő lufikat felfújjátok és a gumik közé teszitek, ti választjátok ki hogyan! De görgetés közben ha egy is kiesik, lufinként 1000 burpee. Van 15 percetek.” Miközben kötöttük a gumikat, az egyik srác kitalálta, hogy fújjuk bele a lufikat direkt a gumiba, akkor nem tud kiesni. Tök jó ötlet, csináltuk is… Már csak 1 perc volt vissza amikor fogtam a ragasztószalagot és hosszában is leragasztottam a gumi belsejét. Biztos ami biztos… Indulàs. Lassan mentünk, mert még volt 2 óra a végéig. Kb. egy 35 perc gurigatás után le kellett gurítanunk egy dombon… hehehe, ott durrantak a lufik meg szakadt a szalag. De a célegyenesben, a cargo hálótól nem messze voltunk. „Srácok innen 2 gumi jön veletek. Vállra és futás!!!” Ez volt az infó. Go a hálóig. Ott már mindenki érezte a siker mámorító illatát…

De még volt vissza 1 utolsó feladat: „Egyetlenegy gumit át kell vinnetek a célvonalon!” Ekkor megragadtunk egy gumit (mi hülyék észre se vettük, hogy ez a legnagyobb volt. Elkezdtük felfelé tolni, páran húzták, egy-két srác fent várakozott. De iszonyatosan nehéz volt így 11 óra mókázás után… De mindenki egy emberként küzdött milliméterről milliméterre. Miközben a háttérben az ujjongó tömeg biztatását érzékeltük, valójában üvöltve csak azt hallottuk: „egy-kettő-három, told!” Nagyon fájdalmas pillanat volt mindenki számára. De mikor mindenki összeállt: tréner, önkéntesek,.mi, a gumi megindult felfelé és végre felkerült a csúcsra. Ez egy kimondhatatlan érzés volt, és már azt hittem ennél jobb nem is lesz… Aztán vittük le a gumit a másik oldalon, ez hamar ment, már mindenki extázisban volt… és még a 2.40-es fal is hátravolt, de… nem lehet dobni… Ez szinte gyerekjáték volt… egy pillanatra azt hittem itt is megszívjuk, de nem. Mikor átkerült a fal másik oldalára a gumi, úgy megindultunk vele mintha valami kilós kenyér lenne.
És végre átmentünk a célvonalon!

Éreztétek már azt, hogy lebegtek, miközben minden egyes társatokkal ölelkeztek, puszilkodtok, pacsiztok? Igen ez az amit úgy érzem nem lehet felülmúlni. De… Toni Marcos Jose-nak, aki a HH12 fő trénere volt, valahogy sikerült. Mindenkit leguggoltatott a gumi köré egy csapatként. Becsukatta velünk a szemünket és a mikrofonba üvöltve hívta fel a figyelmét minden ott lévő embernek, hogy itt vannak az Első Nemzetközi HH12 Spartan Endurance Finisher tagjai… és mikor csak azt hallod mekkora az ováció… tapsvihar… gratuláció… bevallom férfiasan igen megkönnyeztem… nemcsak azért, mert sikeresen teljesítettem a kitűzött feladatot, hanem mert azzal a tudattal mentem oda, hogy itt az esély arra, amire már 2014 óta vágyakozom. A spartan piramis befejezése… Amivel igen egy ajtó bezárul, de egy másik kinyílik más és más feladatok teljesítéséhez. Új társaság megismeréséhez.

Köszönöm mindenkinek aki egy kicsit is bízott bennem, biztatott. Az én kis hugicámnak, aki mindig óvott, hogy vigyázzak. Annak akit akár egy kicsit is motiváltam. Team EoR, akik lehetőséget biztosítottak, hogy csapatuk tagja legyek… Arroooo! Arrooo! Arroooo!

Ez az én kis Valenciai HH12 történetem.

Gratulálunk Elvis!

The post Valencia – 12 órás Hurricane Heat appeared first on Spartan Race Hungary.

Szani Péter: A sivatagi róka hadművelet
Meghívásra az Egyesült Arab Emírségek 2. legnagyobb városába, Dubaiba utaztunk az unokatestvéremékhez a feleségemmel.

9 rendkívül színes napot töltöttünk ott, minden látnivalót sikerült megtekintenünk, és nagyon sok élménnyel gazdagodhattunk.

A lehetőség, hogy az ott tartózkodásunk ideje alatt egy Spartan Race kerül megrendezésre szinte hihetetlennek tűnt és kihagyhatatlannak bizonyult!

A visszautazásunk előtti napon, pénteken (náluk a péntek olyan szabadnap, mint nálunk a vasárnap) került megrendezésre Dubai mellett Sharjah Mleiha-ban a Spartan Race, ahol Beast, Sprint, illetve Kids futamokon lehetett indulni.

A feleségem, Eszter az unokatestvérem, Archie (1.SR) és a párja, Fruzsi (2.SR) a Sprint futamot, jómagam a Beast távot teljesítettem.

A verseny helyszínét a Mleiha-i archeológiai centrum melletti sivatag adta a gyönyörű vörös homokkal, dombjaival, köves és egyben meredek szikláival és a szúrós növényeivel… (később lesz jelentősége).

A parkolóból autóbuszok vittek fel bennünket a több km-re lévő versenypályához és később vissza is vittek.

Előszőr a Beast majd a Sprint futamokat indították, később a gyerekek indulhattak.

Összességében kb. 2000 induló volt vegyesen. (időnként rendeznek SR-t csak férfiaknak).

A regisztráció, mint Európában simán működött a személyi igazolvány bemutatása után.

Megkaptuk a szokásos fejpántot, chipet és a sárga – piros karpántot az indulási idővel.

Fél 9-kor túl a regisztráción elkezdtem felkészülni a startra, ami 9-kor volt. Átöltöztem, bekentem magam egy magas faktorszámú naptejjel és mehettem is bemelegíteni, amit egy kanadai srác tartott az AC/DC zene segítségével. Jól megmozgatott minket, még egy utolsó összenézés a családdal és már indult is a „gyalog homok rali”.

A hátizsákomban ásványvíz, benne Mg és 2-3 szelet müzliszelet volt.

Az első kilómétereket simán magam mögött hagytam, majd jöttek a palánkok -egymás után 3-4 is, különböző magasságúak, vödörcipelés, drótháló alatti kúszás, zsákfelhúzás, újabb palánkok, falmászás, kötélmászás, óriási mászóka, monkeybar… Kb. minden 3. 4. akadály után ivópont volt tekintettel a közel 40 fokra és a tűző napra.

Majd egy homok dűne jött, ahova fel kellett vinni a 20 kilós homokzsákot, amely inkább hasonlított egy kispárnára, nem úgy, mint Európa keleti felén egy krumplis zsákhoz.

Sietni kellett, mert, ha lassabban haladtam felfelé, akkor a finom szemcsézettségű homokkal a lábam alatt egyszerűen visszasodródtam! Kissé szélmalomharcnak tűnt, ez borzasztó nehéz volt.

A következő akadály a dárdadobás volt, amely inkább hasonlított egy nagyobb darts táblához, majd ivópont és itt elvált a Beast – Sprint útvonal.

Mi mentünk tovább a sivatag belseje felé.

A következő akadály kötélen lajhármászás, majd egy szoros gumikötelet kellett a két bokánkra feltenni és páros lábbal 3 akadályt átugorva kb. 30-40 métert ugrálva megtenni. Ezután újabb homokzsák következett és ez nehezebb volt, mint az előző, kb. 25-30 kg. volt, egy rövid kört kellett vele megtenni.

Eljött az idő, hogy a cipőmből a homokot kiszórjam, mert ez idő alatt annyi belement, hogy több számmal kisebbnek éreztem a cipőt. Újra ivópont!

Egyensúlyozás: 7 db kő volt egy jó nagy lépésre egymástól. Ezután egy nagy kősziklát kellett egyik pontból a másikba vinni, majd 5 burpee és vissza is kellett vinni a követ.

Volt memória teszt is. Egy kb. combtőig érő kis bányatóban mentünk kb. 30 métert, majd felhúztuk magunkat egy kötél segítségével a magas sziklafalra. Ezután felmentünk kb 100 méter magasra vagy még magasabbra és a hegy tetejéről le kellett hozni egy zöld követ a hegy lábához. Itt a felfele menet közben többen kidőltek vádli görcs, térd fájás stb. miatt.

Memória teszt bemondása, majd óriási ferde fal jött. Újra szikla cipelés következett egy kézilabda pályányi terület körül, majd szögesdrót alatti kúszás után vizesárok feletti egyensúlyozás vékonyka falécen.

Ez után autógumit kellett 5x fel és legörgetni egy homok dűnén., közben tevék legeltek mellettünk, szürreális élmény volt …!

Egy igen magas és meredek homokos-köves hegyre kellett újra felmenni, és itt egyesült a Beast és a Sprint útvonal. Majd bokáig süllyedve lefelé menet elénk tárult a célegyenes.

Jött a monkeybar, ez nem sikerült úgyhogy következett az első 30 burpee.

Végezetül egy jégkásával teli medencén keresztül vezetett az út az utolsó akadályig, amely egy köteles ferde fal volt, amiről lemászva jött a CÉL! 

Éremátadás közben odasúgtam a szimpatikus hölgynek, hogy „Free hugs” erre Ő boldogan megölelt. Ezután megkaptuk a helyi „sió levet”, vizet, banánt és a pólót.

Összegezve ez nagyon kemény pálya volt, a fél távnál már égett a nyakam és a vádlim a tűző naptól. A melegtől a kezem annyira feldagadt, hogy ökölbe szorítani alig tudtam.

2 éve kezdtem el a versenyzést, és a megtett 8 Spratan Racen túl, ez a verseny legalább olyan kemény volt számomra, mint a libereci Beast.

Szekeres Eszter
A mi Sprint futamunk 10-kor indult, itt is negyed óránként indították a versenyzőket.

Az akadályokat a férjem vázolta, én inkább emocionálisan, empirikusan közelítem meg a versenyt.

Fontos megjegyezni, hogy nagyon szélsőséges volt a résztvevők öltözködése! A versenykiírásban többek között leírták, hogy a félmeztelenség kizárást von maga után.

A hőmérséklettől függetlenül voltak, akik rövid ujjú vagy ujjatlan felsőben és rövidnadrágban indultak, voltak, akik hosszúujjúban, hosszú nadrágban, kötött sapkában.

A levegő hőmérséklete az idő előre haladtával egyre forróbbá vált, közelített a 40 fok felé, amely a helyiek szerint is extrémnek számított az akkori időszakhoz képest.

A helyszín rendkívül szép de egyben félelmetes is volt. A magasságok-mélységek meredeksége hasonló volt, mint a tokaji versenyen, de a talaj okozott némi nehézséget…nem is tudom melyik nehezebb a sárban való előre haladás vagy az apró, finom szemcsézettségű süllyedő homok mozgó kövekkel, és szúrós-tüskés növényekkel, amelyek, mint apró mankót jelenthettek a felfelé vezető úton.

Amikor a képet készítettem, akkor még nem is sejtettem, hogy a domb másik oldalán kell feljönni és erről az oldalról lejönni ahhoz, hogy a cél felé vehessem az irányt. 

A verseny hangulata hasonló volt, mint nálunk. Hatalmas fedett rész a Nap miatt asztalokkal-padokkal, a földön hatalmas szőnyegek. Étel-, ital-, jégkrém árusok mindenfelé és az elengedhetetlen zene. Rengetegen szurkoltak a versenyzőknek, hihetetlen élmény volt ez a multikulturális környezet telis-tele segítőkész emberekkel. Testközelből tapasztalhattam meg az odaadó szakszerű segítséget, mert a pályán a verseny alatt napszúrást kaptam bőven túl a fél távon.

Akinek már volt benne része tudja mivel jár, a lényeg, hogy nem tudtam pillanatnyilag folytatni a versenyt, rosszul lettem, (erős fejfájás, szédülés, nehézlégzés, hányinger, hányás), és nem volt ember, aki elhaladt mellettem ne kérdezze meg, hogy minden rendben van e és megkínáltak vízzel! Egy helyi versenyző segített átvészelni a helyzetet, és nekem adta a sapkáját miután szó szerint lehűtött a nála lévő vízmennyiséggel! Megvárta amíg talpra tudtam állni és elindulni folytatva a versenyt. A mai napig hálás vagyok neki ezért!! 

A segítőkészséget, kedvességet itt is ugyanúgy tapasztaltam, mint otthon!

Az önkéntesek határozottak és szigorúak voltak, a burpee számoltatás itt is bevett gyakorlat volt.

Amikor elindultam a versenyen jó szokásomhoz méltóan vittem ivózsákot, víz és benne ásványi anyagok, de egy dologgal nem számoltam!! A tűző nap rövid időn belül a fekete színű ivózsákot és annak tartalmát ihatatlan hőmérsékletűvé melegítette fel, és az ivópontokon is inkább volt langyos a víz, mint hideg. Megtapasztaltam milyen az az érzés, amikor azt érzed, h a nyelved és az ajkaid dupla akkorára dagadnak a szárazságtól annak ellenére, h valóban sűrűn voltak a frissítő pontok!

Még két dolgot említenék meg, ami a sivatagi versenyt illeti, az egyik, h a napszemüveg igen hasznos lehet (több versenyzőn volt is) és a sapka is, miután „lemerülős” akadályok nem voltak! Ezt mondjuk az elején nem tudtuk!

Hozzá kell tennem, h itt nem sárosak voltunk , hanem a vörös homokszemek mindenhova bejutva és a vízzel, nedvességgel keveredve narancssárgára „festették” a bőrünket és a ruházatunkat és a cipőből a vöröshomok a mosás után is előbukkan!

Összeségében nagyon szép és rendkívüli környezetben vehettem részt a 3. Spartan Racen Visegrád és Tokaj után, és hálás vagyok, amiért itt lehettünk és hogy a nehézség ellenére sikerült végig csinálni! Egy biztos, ha újra adódna alkalom, nem hagynám ki (legközelebb február 24.-én lesz Abu Dhabiban Sprint és Super, férfiak és nők számára is).

A motivációm amikor eltervezem, hogy indulok egy-egy versenyen nemcsak az, hogy 47 évesen 2 diagnózissal a „zsebemben” a komfortzónámon kívül magamat legyőzzem, hanem a környezet adta körülményeket is, legyen az akár a mélység-magasság, a hideg-meleg és nem utolsósorban fizikai vagy mentális akadály! A végső cél az akadályimmunitás! 

2017-re megvannak már a konkrét célok, és az első megmérettetés Dolni Moravaban lesz!  AROOO!

The post Spartan Race a sivatagban – MLEIHA, SHARJAH appeared first on Spartan Race Hungary.

Ez a blog egy kitartó, harcosról szók. Aki fiatal kora ellenére a megoldásokat keresi. Aki cselekszik és megy előre.Szabó Dávid beszámolója

12 éves voltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy nem folytathatom tovább a versenysportolást, ami az életem nagy részét töltötte ki. Lesérültem, az egykori heti négy edzés helyett, csak ültem a szobámban. 7.-es lehettem és még a kamaszkor is bekopogott a már eleve kinyitott ajtómon. Majd én kisétáltam azon az ajtón és romlott a teljesítményem. A sulin kívül nem volt rendszeresség a napjaimban. Sorra jöttek a rossz jegyek és a fiatalság rémült bukásai.

Majd elkapott egy kar és visszahúzott azon az ajtón, amely után csak a feledés szakadéka tátongott. Segítséget nyújtott és tudatosan edzettem fejlesztve a sérült karomat. Visszajött a rendszeresség napjaimba és a jegyeim is javultak. Majd befutott az a verseny az életembe, amely mint egy gyors vonat még több edzést kívánt, hogy utolérjem és felszállhassak rá. Mára már nem vagyok hajlandó másik vonatra szállni, másféle életmódra váltani… Az első Spartan Race versenyemig a legtöbb szabad időmet edzéssel töltöttem. Majd eljött a nagy nap, akkor volt itthon az első verseny Eplényben. Amint az ember belépett a verseny területre, rögtön megdobta egy adrenalin löket. A zene szólt, a tömeg kifordulva magából tombolt és ez az érzés, amit lehetetlen most itt leírnom. Ehhez ott kell lenned, meg kell tapasztalnod meg kell tudnod mi történik, ha átléped a célvonalat. Mivel 13 éves voltam, gyerek versenyben indultam. A versenyszellem, mint mindent gyereket, engem is elragadott. A verseny háromnegyedén vezettem majd elestem, és végül harmadikként mentem át a célon.

Teljesítettem, de nem voltam megelégedve magammal. Nem azért, mert nem nyertem meg, hanem a részegítő célvonal átfutása után megláttam a felnőtt célba érőket. Azokat a büszke, saras férfiakat és nőket, akik rég a pályán hagyták a határaikat. Rájöttem, hogy nekem is meg kell tudnom mi történik, ha átlépek a célvonalon a legkeményebb pályán. Ezután a következő évek csiga lassan teltek. Hisz a gyerek versenyhez túl nagy voltam, de a felnőtthöz az életkorom szerint kicsi. Csak ”S-es” pólót adtak verseny után és nekem már javában az „M-es” pólóra volt szükségem. Kétszer voltam gyerek versenyen és lett mégis mindkét küzdelemből pólóm a számomra nagyon fontos embereknek köszönhetően. Eplény után Muskatal István és Benei Tamás, akik elindítottak ezen az úton, felajánlották a pólójukat. Kempelen Zita pedig biztatott és kitartásra ösztönzött az utolsó Kids-es éveim alatt. Köszönöm nektek ez úton is! Mogyoród volt számomra az a verseny, amin már felnőtt kategóriában akartam mindenképp indulni, de 14 éves voltam és ismét falba ütköztem. Ekkor apával már két éve edzettünk együtt és ő is meg akarta magát mérettetni. Ő megtudta mi van a cél után velem ellentétben. Szörnyű verseny volt. Nem a szervezés miatt, hanem mert nagyon nagy voltam az akadályokhoz. Ez az időszak egy újabb válaszúthoz vezetett. Két út állt előttem. Abba hagyom, vagy edzek tovább szó nélkül és várok még egy évet. Végül az utóbbi mellett döntöttem hatalmas szerencsére. Az év nagyon lassan telt, rengeteg földre eséssel, de megérte kivárni és mivel középiskolás lettem Szentesen ez is meg nehezítette a várakozást.(Ma már a szentesi Training Grouppal edzek, ami a profi edzés mellett kapcsolatépítésre is tökéletesen szolgál!)

Majd eljött életem egyik legemlékezetesebb napja, Visegrád. A versenyt apával futottam (aki ekkor már több futást hagyott maga mögött) és vele álltam be a Start mezőbe. Az óra hirtelen eljutott az utolsó 10 másodperchez. Az adrenalin rögtön az egekbe szökkent, 3 éve vártam erre a pillanatra és most itt álltam egy újabb ajtó határán, amin átléphetek. 10… elkezdődött a visszaszámlálás 9… a szívem a torkomban vert 8… 7… 6… 5… te jó ég erre vártam mindig is-nyilván gondoltam ekkor magamban. 4… 3… ráeszméltem, hogy ez nem csak egy álom 2… 1… és megállt a világ. Lassított felvételben játszódott le, ahogy elindultunk és átfutottunk a „felejtés ködén”. Mielőtt átfutsz a füstfelhőn te „csak” ember vagy, rengeteg problémával és gondolattal, de áthaladva már egy igazi Spártai, aki csak egy dologra koncentrál: bármi is történjen: Csak előre!

1 óra 27 perc múlva befutottam és annyi érzés kavargott bennem. Beértem, megcsináltam és végre megtudtam mi van, ha áthaladsz a célon. A családod… Ekkor egyszerre eszedbe jut minden. Nem azért leszel más ember, mert megcsináltad. Nem, ez nem változtat meg. De az igen hogy eszedbe jut mennyit támogattak téged és az is, hogy mennyit edzettél, mennyi idődet és energiádat vesztetted el, de nem bánod, mert ha rájössz, kik vannak a célvonal után… Megtudod, hogyan kell igazán élvezni az életet.

The post Szabó Dávid Beszámoló appeared first on Spartan Race Hungary.